Tolnai Világlapja, 1924. október-december (24. évfolyam, 19–31. szám)
1924-10-01 / 19. szám
38 . , TOLNAI VILÁGNAPJA ságon, hogy elrejtsék a kivándorlók százainak szorongó, nehéz álmát. Az ébrenlét jóbarát, kicsire változtatja a tengert, látjuk a napfényt, halljuk egymás hangját, találkozunk jövő-menő hajókkal, de mikor a nap lebukik nyugat hullámaiban, mikor megjelenik a ragyogó esticsillag s fölötte a sarlós hold, mikor százezer sejtelem, mindmegannyi csillag, sorakozik túlvilági rendben az égboltozaton, mikor bántónak tűnik fel a hangos szó és félelmesnek a huillámcsobogás, mikor a tengerből hajótörés félelme reszket elő s a hajó orrán, mint kisértet szólal meg minden óra elteltével az őr, akkor előjönnek a különös, furcsa álmok és egy-egy felijedő utas dobogó szívvel gondol a várva-várt napkeltére. A fedélköz sötétjében a nem aluvó asszonyok ágyukban felülve, szoknyájuk alól, melyet Amerikáig le se vetnek, előkotorják elrejtett pénzüket, háromszor, négyszer is megszámlálják a furcsa alakú, hosszúkás dollárokat, el-elnézik rajtuk az elnökök arcképeit s magukban csodálkozva gondolják: — Furcsa!... Ez is pénz... Egy ideig elbeszélgetnek, mint gyerekkorukban, meséket mondanak, meséket hallgatnak, aztán csend lesz s csak a hajó eresztékeinek reszketése, a gép nehéz dohogása hallik és szüntelen, szakadatlan hullámverés. Csend van. A Master at arms a jószivü Marinak, amiért sepert helyette, külön kabint adott s a tolnamegyei lány a kis hajóágyon édesen aludt. A kerek ablakot be se tette, paplanját lerúgta magáról s a holdfény erős sugárral ömlött hozzátapadó ingéhez... II. Két órára járt. A kormánynál elhangzott a vékony csengentyüszó, s az árbockosárból és a hajó orráról az őr elnyújtott, hosszú hangja felelt rá. Meleg volt az éjjel. Tikkadt szellők kóboroltak a tengeren és a fedélközön nyugtalan álmokat keltettek. Egyik-másik szinte hallotta, mint szólítja kétszer, háromszor is odahaza maradt anyja, némelyiknek gyermekkora valamelyik régen elfeledt vidéke merült fel álmában, de akadt, aki le se hunyta szemét. Tágra nyitott pupillával, figyelve az ismeretlen neszekre, feküdt az ágyán. Csak ilyenkor éjjel lehet hallani, hogy minden porcikája él ennek a hatalmas hajónak, s ha fönn megrezzen a szélben az árboc, a hajófenék ropogva felel rá, recsegnek a deszkák s a gépház, mint az ütőér dobogja szakadatlan ütéseit. Az első osztályból beszéd, nevetés hangzott át, ott az urak kártyáznak még. Talán egy tétre vesztik el mindazt a pénzt, amelyet nem egy kivándorló rejteget inge alatt, hogy az új világban új életet kezdjen vele. Talán erre gondolt, talán másra egy tót napszámos, Vietoris András, — nem ritkák a felvidéken az ilyen klaszszikus nevek — mikor az ágyak során lévő közön egy árny suhant el mellette. Megismerte. Az egyik matróz volt, a buldogfejű. Kis angol pipája, széles válla, lobogóvégű nadrágja hol itt, hol ott tünt föl a hajón, vásári erőművésznek is beillet volna, lépte alatt rengett a palló, de most meztelenláb surrant tova. A fülledt meleg, a hánykolódó ébrenlét rossz tanácsot adott Vietorisnak. — Hova megy a buldogfejü? És sietve leszállott ágyáról s az angol után surrant. Kék ruhájában az, mint árnyék lopózott az ágyak között s egyenesen a nők szakaszának vette útját. És Vietoris egyszerre mindent megértett. — A Mari... Igen a Marii A tót napszámos nem volt se moralista, se filozófus, megtagadta azt a tévhitet, hogy a nőnek szüzessége teljében kell férjhez mennie, igavonó állatnak, a házhoz, az élethez szükséges valaminek tartotta a nőt, aki arra való, hogy ebédet főzzön és gyermeket szüljön, az úgynevezett lelki rokonsággal nem igen sokat törődött, de mégis ebben a pillanatban elkeseredett. — Hogyan? Nekünk a lelkünkre kötötték, hogy nőhöz, hacsak nem a feleségünk, a hajón hozzányúlni nem szabad hogy tizenhét napig, mig Fiuméből Newyorkba nem érünk csak a vizet és a levegőt nézhetjük és ez a kutya angol mégis?... Hát több ő, mint én?... miért igen és én miért nem?... Mert ő angol és én pedig magyar vagyok? (A tót nemzetiségi kérdést itt az államiság legyőzte.) És Marihoz nékem több jogom is van, mint az angolnak. Mi mindketten kivándorlók vagyunk, megyünk az újvilágba, egy út szenvedése hozott bennünket össze és éppen ezért semmi esetre sem engedem, hogy az angol Marihoz belépjen ... És a hosszú, sárgahajú, savószinszemű tót, akit hatalmas gerendákat látunk felcipelni a pesti épülő házak harmadik emeletére, aki csupa ernyedt innak és éhes fáradtságnak tűnik föl, egyszerre gyors, fürge lett. Utolérte a buldogfejűt és mielőtt az a százharmincnégyes kabinba lépett volna, agya szokatlan rugalmasságról téve tanúságot, eléje lépett és amint a hajón hallotta, az angol arcába fújta: — Stopp! A buldogfejűt a váratlan találkozás meghökkentette, egy pillanatig nyitott szájjal bámult, aztán pedig vasöklével a tót sovány mellébe vágott, hogy az behorpadva rántotta magával együtt gazdáját. Ajkán vékony, nedves sáv tört elő, a villanylámpa gyér fénye éppen rá hullott s szeme hirtelen lecsuklott... Vér... Még csak nem is hörgött. Az angol egyetlen csapással levágta. Maga is megijedt. A test fölé hajolt, fülét szívéhez szorította, hallgatta lélegzését, — a szív nem dobogott, a tüdő nem emelkedett. Meghalt. Igen, meghalt, éppen a kis vasajtó előtt, amelyen a fedélközi utasokat hajtják Fiuméban a hajóra, amelyen mint a barmok mennek a sötét, szellőzhetetlen fedélközre, hogy keresztül szenvedve egy hosszú, kinos tengeri utazás minden gonoszságát, elérjék Amerika boldog és szabad földjét. Vietoris Andrásnak ez a sors nem adatott meg. A kis vasajtó egy pillanatra kinyillott s a test emeletnyi magasságból a hullámokba zuhant. Ha valakit érdekel hol, két napra Gibraltártól az északi szélesség negyvenedik és a hosszúság huszonnegyedik foka alatt. A delfinek és a tenger többi halai örömmel köszöntötték a váratlan lakomát, másnap pedig a Master at arms bejelentette a kapitánynak, hogy egy kivándorló eltűnt. Hova lett, mi van vele... Senki se tud róla. Titokban biztosan pálinkát ivott s részegen a tengerbe zuhant. Amerika nélküle is Amerika lesz és Magyarországot még sohasem érdekelte egy elveszett tót. III. Mari pedig ringó csípővel söpörte másnap is a fedélzetet. Egészséges, teli husa ingerlőbb volt, mint valaha. A buldogfejű hangos nevetéssel veregette meg vállát. Tehette, joga volt hozzá. Négy nyelvet tanulhat Ön teljesen díjtalanul elismert nyelvtanárok által, egy olyan módszer szerint, mely páratlan a maga nemében. 80,000* koronába kerül egy órai tanulás a francia tanárnál. Ugyanannyit kér az angol-, német-, sőt esperantó nyelvtanár is. A Tolnai Világlapja fogja ezen négyféle nyelvet tanítani. Most vannak a munkálatok folyamatban és rövid időn belül megindul a lapban a tanítás. Több mint 500 rajz lesz egy-egy nyelvtan tanulás segítségére, úgy hogy ezzel Tolnai Világlapja olvasóinak páratlan kedvezményt nyújt.