Tolnai Világlapja, 1930. január-március (30. évfolyam, 1–13. szám)

1930-02-12 / 7. szám

Mindenki játszott valaha színházat. Megszürkült öreg családapák, akik leányaik esetleges primadonna hajla­mait méltó felháborodásukban sokszor tettlegesen szokták kiűzni — életük al­konyaiénak egy-egy romantikus, múltba révedező óráján, mikor például a ,,Sárga csikó" vagy a „Szökött katona" előadásait olvassák az újságokban — meghatva gondolnak vissza azokra a felejthetetlen időkre, mikor ott ágáltak a „Fehér szekfű" egyesület műkedvelő színpadán és Julius Caesart szavalták vagy Göndör Sándor akkori slágereit énekelték a „Falu rosszá"-ból. A legprózaibb foglalkozásoktól kezd­ve egész a közélet és a művészet vezető egyéniségeiig alig találunk valakit, aki­nek ifjúságában ne lenne egy ilyen rózsaszínű emlék. Az alakítás — a sze­replés — ez a tudat alatti ösztönös vágy alkalomadtán mindenkiből kirob­ban. Nagyon természetes, hogy az­ ifjú­ság herülékeny talaja a legalkalmasabb periódus erre a szépséges, illúziókkal teli, mesésnek álmodott világ átélésére. Ki ne emlékezne az iskolai előadá­sokra — amikor már a Nemzetibe is eljártunk — és az ottani hősök, a ké­peslapokból megcsodált Antoniusok és Petur bánok pátoszával és dörgő or­gánumával próbáltunk versenyre kelni — ha a „Zrínyi kiroh­aná"-jára is volt csak alkalmunk a tornaterem alkalmi nyílt színpadán. Suszterinastól — érettségire jelölt diákokig mindenki írt valamilyen for­mában darabot. A suszterinas, ha há­romszor megnézte a „Piros bugyeláris"-t , kakasülön — hazament és telefirkált két elemista irkát és a legényegyletben előadta a társaival. A gimnazista ugyan­ezt csinálta Katona József és Shakes­peare után szabadon. A különbség az volt, hogy a diáknak legtöbb esetben a színpaddá kinevezett hálószobaajtó­val kellett beérnie. Megkértünk néhány neves embert , akik ugyan ma is szerepelnek, csak­hogy nem a színpadon és egyik kiváló színészünket, hogy meséljenek el nekünk ilyen kedves történeteket. Ezeket a színfoltokat szedtük csokorba, melyek mozaikjai voltak egy-egy olyan ember ifjúságának, akik ma is nagy sikerrel működnek azon a színpadon, amit .,élet" nek nevezünk. — Odahaza történt. Versecen, szü­leim házában. Nem­ lehettem több nyolcévesnél. Irtam­ egy mesét és ezt a legcsodálatosabb dramaturgiai fogás­sal egyszeribe színpadra is átplántál­tam. Hogy miről szólt ez a mese, arra már nem emlékszem, csak azt tu­dom, hogy sokan játszottunk benne. Sok állatszereplő volt — azt hiszem, nagy sikerünk volt a rokonság előtt. K­rúdy Ernő dr — Negyedik gimnazisa voltam. Már sűrűn jártam barátaimmal a Nemzeti Színházba. A sok Shakespeare-nek az volt a hatása, hogy egyszerre csak arra az elhatározásra jutottunk, hogy mi is eljátszunk a „Julius Caesar"-t. Bár a címszerepet én kaptam, egy csöppet sem voltam megelégedve, mert Julius Caesarnak a darabban tudvalevően meglehetősen rövid szerepe van. Rivá­lisom, aki a főszerepet, Antoniust, kapta, az előadáson azután csúfosan megbűnhődött azért, mert elintrikálta tőlem a szerepet. Mikor a halotti be­szédet tartotta fölöttem — aki ott fe­kü­dtem előtte az asztalkendőkkel le­takarva — állandóan ráripakodtam, amitől ő annyira megzavarodott, hogy így kezdte a híres Antonius dikciót: ,,Se nem temetni, se nem dicsérni jöttünk."" Képzelhető az előadás sikere. Magyar-Mannheimer Gusztáv: — Stern Bernát, a régi­­Pester Jour­nal"" híres vezércikkírójának a fiával, aki ma szintén újságíró Németország­ban, rendeztünk egy előadást. A dara­bot maga a barátom írta. Nagy biza­lommal és lázas ambícióval készültünk. A darab történelmi tragédia volt. Elér­kezett az előadás ideje. Az egész rokon­ság megjelent a nagy ebédlőben, ahol a színpadot felállítottuk. Megindult a da­rab. Államférfiak tanácskoztak arról, hogy miként lehetne megmenteni az országot a gonosz ellenségtől. A főmi­niszter hirtelen ajka elé tette a kezét és félbeszakította a tanácskozást. „Pszt", szólt titokzatosan. „Marad­junk csendben. A királyné jön, hallom a cipője nyikorgásából..." A siker olyan frenetikus volt, hogy az előadást nem is lehetett folytatni. A közönség rossul lett a nevetéstől. Rózsahegyi Kálmán: Úr- Szülőfalumban a ..Betyár ken­dőjé­­­t tűzték ki a műkedvelők. V­alami egészen kis szerep jutott nekem. Bebúj­tattak egy háromszor nagyobb paraszt­gúnyába és folyton a színpadon kellett szaladgálnom. Arra emlékszem, hogy az egész dolog nem volt az ínyemre és elhatároztam, hogy többet nem ha­gyom magam beugrasztani ilyesmibe. Ennek az elhatározásnak lett aztán az eredménye, hogy ma szerencsém van szerepelni ebben a körkérdésben. Herczeg Ferenc.

Next