Tolnai Világlapja, 1930. január-március (30. évfolyam, 1–13. szám)
1930-02-12 / 7. szám
Mindenki játszott valaha színházat. Megszürkült öreg családapák, akik leányaik esetleges primadonna hajlamait méltó felháborodásukban sokszor tettlegesen szokták kiűzni — életük alkonyaiénak egy-egy romantikus, múltba révedező óráján, mikor például a ,,Sárga csikó" vagy a „Szökött katona" előadásait olvassák az újságokban — meghatva gondolnak vissza azokra a felejthetetlen időkre, mikor ott ágáltak a „Fehér szekfű" egyesület műkedvelő színpadán és Julius Caesart szavalták vagy Göndör Sándor akkori slágereit énekelték a „Falu rosszá"-ból. A legprózaibb foglalkozásoktól kezdve egész a közélet és a művészet vezető egyéniségeiig alig találunk valakit, akinek ifjúságában ne lenne egy ilyen rózsaszínű emlék. Az alakítás — a szereplés — ez a tudat alatti ösztönös vágy alkalomadtán mindenkiből kirobban. Nagyon természetes, hogy az ifjúság herülékeny talaja a legalkalmasabb periódus erre a szépséges, illúziókkal teli, mesésnek álmodott világ átélésére. Ki ne emlékezne az iskolai előadásokra — amikor már a Nemzetibe is eljártunk — és az ottani hősök, a képeslapokból megcsodált Antoniusok és Petur bánok pátoszával és dörgő orgánumával próbáltunk versenyre kelni — ha a „Zrínyi kirohaná"-jára is volt csak alkalmunk a tornaterem alkalmi nyílt színpadán. Suszterinastól — érettségire jelölt diákokig mindenki írt valamilyen formában darabot. A suszterinas, ha háromszor megnézte a „Piros bugyeláris"-t , kakasülön — hazament és telefirkált két elemista irkát és a legényegyletben előadta a társaival. A gimnazista ugyanezt csinálta Katona József és Shakespeare után szabadon. A különbség az volt, hogy a diáknak legtöbb esetben a színpaddá kinevezett hálószobaajtóval kellett beérnie. Megkértünk néhány neves embert , akik ugyan ma is szerepelnek, csakhogy nem a színpadon és egyik kiváló színészünket, hogy meséljenek el nekünk ilyen kedves történeteket. Ezeket a színfoltokat szedtük csokorba, melyek mozaikjai voltak egy-egy olyan ember ifjúságának, akik ma is nagy sikerrel működnek azon a színpadon, amit .,élet" nek nevezünk. — Odahaza történt. Versecen, szüleim házában. Nem lehettem több nyolcévesnél. Irtam egy mesét és ezt a legcsodálatosabb dramaturgiai fogással egyszeribe színpadra is átplántáltam. Hogy miről szólt ez a mese, arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy sokan játszottunk benne. Sok állatszereplő volt — azt hiszem, nagy sikerünk volt a rokonság előtt. Krúdy Ernő dr — Negyedik gimnazisa voltam. Már sűrűn jártam barátaimmal a Nemzeti Színházba. A sok Shakespeare-nek az volt a hatása, hogy egyszerre csak arra az elhatározásra jutottunk, hogy mi is eljátszunk a „Julius Caesar"-t. Bár a címszerepet én kaptam, egy csöppet sem voltam megelégedve, mert Julius Caesarnak a darabban tudvalevően meglehetősen rövid szerepe van. Riválisom, aki a főszerepet, Antoniust, kapta, az előadáson azután csúfosan megbűnhődött azért, mert elintrikálta tőlem a szerepet. Mikor a halotti beszédet tartotta fölöttem — aki ott feküdtem előtte az asztalkendőkkel letakarva — állandóan ráripakodtam, amitől ő annyira megzavarodott, hogy így kezdte a híres Antonius dikciót: ,,Se nem temetni, se nem dicsérni jöttünk."" Képzelhető az előadás sikere. Magyar-Mannheimer Gusztáv: — Stern Bernát, a régiPester Journal"" híres vezércikkírójának a fiával, aki ma szintén újságíró Németországban, rendeztünk egy előadást. A darabot maga a barátom írta. Nagy bizalommal és lázas ambícióval készültünk. A darab történelmi tragédia volt. Elérkezett az előadás ideje. Az egész rokonság megjelent a nagy ebédlőben, ahol a színpadot felállítottuk. Megindult a darab. Államférfiak tanácskoztak arról, hogy miként lehetne megmenteni az országot a gonosz ellenségtől. A főminiszter hirtelen ajka elé tette a kezét és félbeszakította a tanácskozást. „Pszt", szólt titokzatosan. „Maradjunk csendben. A királyné jön, hallom a cipője nyikorgásából..." A siker olyan frenetikus volt, hogy az előadást nem is lehetett folytatni. A közönség rossul lett a nevetéstől. Rózsahegyi Kálmán: Úr- Szülőfalumban a ..Betyár kendőjét tűzték ki a műkedvelők. Valami egészen kis szerep jutott nekem. Bebújtattak egy háromszor nagyobb parasztgúnyába és folyton a színpadon kellett szaladgálnom. Arra emlékszem, hogy az egész dolog nem volt az ínyemre és elhatároztam, hogy többet nem hagyom magam beugrasztani ilyesmibe. Ennek az elhatározásnak lett aztán az eredménye, hogy ma szerencsém van szerepelni ebben a körkérdésben. Herczeg Ferenc.