Tolnai Világlapja, 1932. július-szeptember (32. évfolyam, 28–40. szám)
1932-07-13 / 30. szám
AZ ÖZVEGY IRTA SZILÁGYI GÉZA Vecsési határozottan illetlenül, söt helytelenül is viselkedett. Öngyilkosokkal szemben a legnagyobb elnézésre hajlandó az ember, de ahogyan Vecsési rendezte Öngyilkosságát, az mindenesetre kihívja a szigorúbb bírálatot. Az öngyilkosságot illő komolysággal kell végrehajtani, az ilyen életbevágó dologgal nem szabad tréfálkozni. Vecsési pedig ezt tette. Amikor reggel elment hazulról, egyetlen zord szóval sem árulta cl sötét szándékát. Jó étvágygyal megkávézott, zsemlyéjére rákent vajat is. elszívta rendes reggeli szivarját, elolvasta a lapot, sőt még a regényfolytatást sem mulasztotta el, bár akkor már tudta, hogy az. eléggé izgató munka befejezésével sohasem lesz alkalma megismerkednie. Amikor fölvette felöltőjét, észrevette, hogy az alulsó második gomb a leszakadásra mutat valamelyes hajlandóságot. Nyugodtan levetette a felöltőt és, noha akkortájt már bizonyosan készülnie kellett a halálra, nem restelte a szobaleánnyal fölvarratni a gombot, miközben vidám arccal fütyörészett áriákat egy divatos bécsi operettből. Amikor az apró toaletthiha eltűnt, Vecsésinek eszébe jutott valami. Feleségétől egyszer már elbúcsúzott ugyan, de azért derűs arccal visszatért a hálószobába, ahová Vecsésiné időközben visszavonult. A sovány emberke, akinek beesett arcát a szürkülő körszakált sem tudta teltebbé hazudni, mosolyogva állott meg a felesége előtt, aki éppen toalettasztalkájának ezeregy üvegccskéje között keresgélt. Vecsésiné nem n legbarátságosabban kérdezte: — Még mindig itthon vagv? Mi lelt? Vecsési azonban mind vidámabban mosolyogva a legmegvesztegetöbb kedvességgel felelte: —• Kedves Saroltám, ne haragudj, de nem tudom magamba fojtani: meglepetés készül, nagy meglepetés, szinte azt merném mondani, óriási meglepetés. A kövérkés asszony, akinek arcán és alakján már csak bűvészkedéssel fölidézett hazajáró kísértet volt a szépség, meg a fiatalság; kissé nyájasabbra váltotta az előbb még zsörtölődő hangját: — Kinek szól ez a meglepetés? Vecsési bohókásan hajlongott: — Milyen fölösleges kérdés ez. kedves Snroltám. Amikor én meglepetést emlegetek. senki másra nem gondolhatok, mint az én egyetlen Saroltámra. Természetesen teneked szól ez. a mostani meglepetés is. amelynél nagyobb még igazán nem jutott részedül. Az asszony nem ment hete a találgatásba. Bizonyosra vette, hogy csak ruháról vagy ékszerről lehet szó, de nagyon szerette volna, liogv ruha legyen a meglepetés. Amióta eszét tudta, ruháért rajongott. Már a gyermokleányka folyton csak új ruhára vágyolt: a nagyleány a ruhában való dústakodás reményében meni férjhez egy nála sokkal időseid», rút, de jómódú emberhez, akit egy pillanatig sem szeretett s akiben csak a ruha megrendelésének a szokatlan és el nem apadó készségét tudta megbecsülni; az asszony csak ruhára gondolt, ruháról álmodozott, ruhái irigyelt másoktól. A természetben csak egyetlen szépsé-,.g lobi! s" ÉPÜLETASZTALOS ÜZEM A]t6. ablak 36.- pengőért H«.*náll ár« raktáron 1 V, Caanfidy ueea 10 get tudott és bálványozott, a társadalomnak csak egyetlen vívmányát értékelte: a ruliát. Egyetlenfajta művészetet ismert el: a szabóét. Mindenről le tudott volna mondani, söt alkalomadtán valósággal le is mondott, a folyton meg-megújuló ruha kedvéért. Férje pedig, ameddig becsületes vállalkozói jövedelméből tellett, sőt később is. amikor már csak veszedelmesen bűnös fortélyoskodásból került, ruhával, újabbnál-újnbb, szebbnél-szebb, drágábbnáldrágább ruhával vesztegette meg feleségét a szerelemnek a látszatára, megelégedettségre, a családi békesség otthoni nyugalmára. Vecsésiné tehát ezúttal sem találgatott. Minek fárassza magát. Férje jól ismerte örök vágyát, a hallatlan meglei>etés tehát csak valami hallatlanul pompás ruha leltet. Nem is kérdezősködött, bár férje szinte követelte a faggatást, Így szólván: — Nos, az én édes Saroltám nem is kíváncsi? Sarolta megsimogat az emberke kopasz fejét és gyöngédséget tettető halksággal felett: — Tökéletesen megbízom benned, Vecsési ravaszul mosolyogva fogadta az elismerést, kezet csókolt feleségének, és újra — immár véglegesen — eltávozott hazulról. A meglepetés csakhamar bekövetkezett, Vecsési reggel még u vajat is rákente zsemlyéjére, az újságnak még a regényfolytatását is elolvasta, sőt leszakadni készülő gombját is rávarratta felöltőjére. Ez a Vecsési, aki ilymódon hosszú életre való hajlandóságot színlelt felesége előtt, aki nem átallotta még meglepetéssel is biztatni félrevezetett és megtréfált nejét, ez a Vecsési délben már jóvátehetetlenül balottnn bevert irodájában. Bár céllövészetlel sohasem foglalkozott, eléggé ügyes volt ahhoz, hogy pontosan eltalálja a legjobb" helyet és azonnal elállítsa utóbbi időben már igen idegessé gyorsult szívverését. Búcsúsorait egy női sznbó ki nem űzetett és nvugtázatlan számlájának a hátára Irta, talán nem minden célzatosság nélkül: ..Tönkrementem, édes Saroltám. Tönkrement ember minek alkalmatlankodjék ezen a világon. Bocsáss meg ezért a meglepetésért. Adja Isten, hogy nemsokára oly férjre akadj, aki még több. még szebb, még drágább ruhát vásárol neked, mint én tehettem." Vecsésiné egészen nem tudta megbocsátani elhunyt férjének ezt a meglepetést, annál is kevésbé, mert a búcsúsorok, amelyeket holmi szemrehányások látszata eléktelenített, több estilapban is nnpvllágot láttak. De bár a neheztelés érzése pislákolt szivében, mégis némi hálát is érzett elhunyt férje iránt: öreg szülei még éltek, gyászt még sohasem viselt senkiért, így legalább élvezheti azt az örömöt, hogy eddig ismeretlen fajta ruliát vehet magára és a gyászruha hatását próbálhatja ki magán és másokon. De ez az öröm nem tartott sokáig. A gyászruha rosszul illett hajának és arcának a színéhez. Ettől aztán oly szomorú lett, hogy maga is, más is szinte azt hitte, hogy talán a férje után szomorkodik. Valahányszor az ebédlőben, ahol a részvétlátogatásokat fogadta, a nagy tükörben • megpillantotta feketébe gubózott alakját: csöppet sem tetszett magának, elsírta inagát és szívből zokogott. A temetés napjának délelőttjén olyan vendég érkezett, akire Vecsésiné igazán nem gondolt. Unokabuga volt. Malvin, egy előkelő orvosunk a felesége. Az unokalestvérek évek óla nem találkoztak. Már gyermekkorukban is utálták egymást, ké-IGAZ az az arc, £ T E I N GYÖNGY melynek szép a TJE. Dr. Lahmann hómlas/tókúrája tizennégy nap alatt feltűnő eredményt mutat fel. éiiirancto mellett eltűntet az. arcról minden tisztátalanságot, szeplfit, pattanást, mltessert, barna, piros foltokat, ráncokat. Eltávolítja a bórt fényessé tevő zsírt. Már u kúra első napjaiban feltűnően szebb a telnt: csodálatosan fehér és fiatalosan friss. Ara 14.- pengő. Schröder Schenke Wien, Berlin, Zürich, Bratislava. Képviselete: TOKOK PATIKA külön kozmetlkul osztálya Budapest, Király ucca 12 sőbb pedig egy parányi összeveszés is túlontúl elég volt ahhoz, hogy végképpen elszakadjanak egymástól. Vecsési váratlan halála azonban meglágyította a költészetet kedvelő Malvint; aki poétikusnak vélte, hogy — mint Ibsen Borkntanjában — az egymást gyűlölő két nő kibékülve fogjon kezet egy holttest fölött. A kibékülés ünnepiességét azzal juttatta kifejezésre, hogy egy szabószatón remekével borította be az ilyen műtermékek kiemelésére nagyon is alkalmas alakját. Amikor Vecsésiné megpillantotta Malvint, fájdalom nyilallott át a szívén: ilyen pompás toalettet rég nem látott. De aztán leküzdötte keserűségét és nyakába borult unokanővéréiiek. A hosszantartó forró ölelkezés leviharzásával Malvin leült egy karosszékbe: igen .szépen tudott ülni és ülve sem rontotta et a ruha Itatását, amint Vecsésiné irigykedve megállapította. A beszélgetés előbb gyéren csordogált, majd szélesebben hömpölygött. Elsiratták az elhúnytat, bár meglmcsátbatatlan tettét nem hngyhntták korbolás nélkül, visszaemlékeztek a gyermekéveikre, amelynek során tudvalevően oly nagy szeretet fűzte őket együvé. Meghányták-vetelték az özvegyasszonynak, különösen a tönkrement férjek özvegyeinek a sorsát. Mennél tovább beszéltek, annál többet sirtak is. amiben természetesen a kevésbé érdekelt Malvin kissé elmaradt az özvegy mögött. De Vecsésiné, akár beszélt, akár zokogott, egy pillanatig sem vette le Malvinról a szemét, antely állhatatosan újra meg újra bekalandozta a fiatalasszony alakját. Malvin már kissé kényelmetlenül is kezdte érezni magát: a hol száraz, hol könnyező szem sznkadatlanul simogatta az ő pompás toalettjét. Fölkelt és az ablakhoz ment. de minthn az a kutató, fürkésző, méricskélő és tapogató szem oda is követte volna. Végre nem birta ki tovább és elbúcsúzott. Az ajtóban ismét nagy ölelkezés és csókolózás esett. Vecsésiné hálálkodva köszönte meg a rokoni látogatást. Amikor már vagy tizedszer kezet fogott Malvinnal, hangosan fölzokogott: — Te most hazamész, Malvinkáni, a te drága jó uradhoz, dc nekem, jaj nekem, egyedül kell itt maradnom. Oh Istenem . . . Malvin, aki ismét nagylelkűen ellágyult, annál is inkább, mert ezúttal nagyon is fölényben érezte magát unoknnövérével szemben, vignsztnlgatta zokogó rokonát, Vecsésiné lassanként megnyugodott. Zokogása mindjobban halkult, könnye mind kevésbé patakzott. És már csak minden második-harmadik sző után sírdogált, amikor leggyöngédebb hangján kérdezte: Matvinkám édes, úgy-e .,. teszel nekem egy ... nagyon nagy szívességet? . . . Úgy-e, drágám ... megmondod nekem ... de igazán ... hol... készült és mibe került ... ez a pompás... ez a gyönyörű toalett? ... 15