Tolnai Világlapja, 1932. július-szeptember (32. évfolyam, 28–40. szám)

1932-07-13 / 30. szám

AZ ÖZVEGY IRTA SZILÁGYI GÉZA Vecsési határozottan illetlenül, söt hely­telenül is viselkedett. Öngyilkosokkal szem­ben a legnagyobb elnézésre hajlandó az ember, de ahogyan Vecsési rendezte Ön­gyilkosságát, az mindenesetre kihívja a szigorúbb bírálatot. Az öngyilkosságot illő komolysággal kell végrehajtani, az ilyen életbevágó dologgal nem szabad tréfál­kozni. Vecsési pedig ezt tette. Amikor reg­gel elment hazulról, egyetlen zord szóval sem árulta cl sötét szándékát. Jó étvágy­gyal megkávézott, zsemlyéjére rákent vajat is. elszívta rendes reggeli szivarját, elol­vasta a lapot, sőt még a regényfolytatást sem mulasztotta el, bár akkor már tudta, hogy az. eléggé izgató munka befejezésé­vel sohasem lesz alkalma megismerkednie. Amikor fölvette felöltőjét, észrevette, hogy az alulsó második gomb a leszakadásra mutat valamelyes hajlandóságot. Nyugod­tan levetette a felöltőt és, noha akkortájt már bizonyosan készülnie kellett a halálra, nem restelte a szobaleánnyal fölvarratni a gombot, miközben vidám arccal fütyö­részett áriákat egy divatos bécsi operett­ből. Amikor az apró toaletthiha eltűnt, Vecsésinek eszébe jutott valami. Feleségé­től egyszer már elbúcsúzott ugyan, de azért derűs arccal visszatért a hálószobába, ahová Vecsésiné időközben visszavonult. A sovány emberke, akinek beesett arcát a szürkülő körszakált sem tudta teltebbé hazudni, mosolyogva állott meg a felesége előtt, aki éppen toalettasztalkájának ezer­egy üvegccskéje között keresgélt. Vecsé­siné nem n legbarátságosabban kérdezte: — Még mindig itthon vagv? Mi lelt? Vecsési azonban mind vidámabban mo­solyogva a legmegvesztegetöbb kedvesség­gel felelte: —• Kedves Saroltám, ne haragudj, de nem tudom magamba fojtani: meglepetés készül, nagy meglepetés, szinte azt mer­ném mondani, óriási meglepetés. A kövérkés asszony, akinek arcán és alakján már csak bűvészkedéssel föl­idézett hazajáró kísértet volt a szépség, meg a fiatalság; kissé nyájasabbra váltotta az előbb még zsörtölődő hangját: — Kinek szól ez a meglepetés? Vecsési bohókásan hajlongott: — Milyen fölösleges kérdés ez. kedves Snroltám. Amikor én meglepetést emlege­tek. senki másra nem gondolhatok, mint az én egyetlen Saroltámra. Természetesen teneked szól ez. a mostani meglepetés is. amelynél nagyobb még igazán nem jutott részedül. Az asszony nem ment hete a találgatásba. Bizonyosra vette, hogy csak ruháról vagy ékszerről lehet szó, de nagyon szerette volna, liogv ruha legyen a meglepetés. Amióta eszét tudta, ruháért rajongott. Már a gyermokleányka folyton csak új ruhára vágyolt: a nagyleány a ruhában való dús­takodás reményében meni férjhez egy nála sokkal időseid», rút, de jómódú emberhez, akit egy pillanatig sem szeretett s akiben csak a ruha megrendelésének a szokatlan és el nem apadó készségét tudta meg­becsülni; az asszony csak ruhára gondolt, ruháról álmodozott, ruhái irigyelt mások­tól. A természetben csak egyetlen szépsé-,.g lobi! s" ÉPÜLETASZTALOS ÜZEM A]t6. ablak 36.- pengőért H«.*náll ár« raktáron 1 V, Caanfidy ueea 10 get tudott és bálványozott, a társadalom­nak csak egyetlen vívmányát értékelte: a ruliát. Egyetlenfajta művészetet ismert el: a szabóét. Mindenről le tudott volna mon­dani, söt alkalomadtán valósággal le is mondott, a folyton meg-megújuló ruha kedvéért. Férje pedig, ameddig becsületes vállalkozói jövedelméből tellett, sőt később is. amikor már csak veszedelmesen bűnös fortélyoskodásból került, ruhával, újabb­nál-újnbb, szebbnél-szebb, drágábbnál­drágább ruhával vesztegette meg feleségét a szerelemnek a látszatára, megelégedett­ségre, a családi békesség otthoni nyugal­mára. Vecsésiné tehát ezúttal sem találgatott. Minek fárassza magát. Férje jól ismerte örök vágyát, a hallatlan meglei>etés tehát csak valami hallatlanul pompás ruha le­ltet. Nem is kérdezősködött, bár férje szinte követelte a faggatást, Így szólván: — Nos, az én édes Saroltám nem is kíváncsi? Sarolta megsimogat az emberke kopasz fejét és gyöngédséget tettető halksággal felett: — Tökéletesen megbízom benned, Vecsési ravaszul mosolyogva fogadta az elismerést, kezet csókolt feleségének, és újra — immár véglegesen — eltávozott hazulról. A meglepetés csakhamar bekövetkezett, Vecsési reggel még u vajat is rákente zsemlyéjére, az újságnak még a regény­folytatását is elolvasta, sőt leszakadni készülő gombját is rávarratta felöltőjére. Ez a Vecsési, aki ilymódon hosszú életre való hajlandóságot színlelt felesége előtt, aki nem átallotta még meglepetéssel is biztatni félrevezetett és megtréfált nejét, ez a Vecsési délben már jóvátehetetlenül balottnn bevert irodájában. Bár céllövé­szetlel sohasem foglalkozott, eléggé ügyes volt ahhoz, hogy pontosan eltalálja a leg­jobb" helyet és azonnal elállítsa utóbbi időben már igen idegessé gyorsult szív­verését. Búcsúsorait egy női sznbó ki nem űzetett és nvugtázatlan számlájának a hátára Irta, talán nem minden célzatosság nélkül: ..Tönkrementem, édes Saroltám. Tönkre­ment ember minek alkalmatlankodjék ezen a világon. Bocsáss meg ezért a meg­lepetésért. Adja Isten, hogy nemsokára oly férjre akadj, aki még több. még szebb, még drágább ruhát vásárol neked, mint én tehettem." Vecsésiné egészen nem tudta megbocsá­tani elhunyt férjének ezt a meglepetést, annál is kevésbé, mert a búcsúsorok, ame­lyeket holmi szemrehányások látszata el­éktelenített, több estilapban is nnpvllágot láttak. De bár a neheztelés érzése pislákolt szivében, mégis némi hálát is érzett el­hunyt férje iránt: öreg szülei még éltek, gyászt még sohasem viselt senkiért, így legalább élvezheti azt az örömöt, hogy eddig ismeretlen fajta ruliát vehet magára és a gyászruha hatását próbálhatja ki magán és másokon. De ez az öröm nem tartott sokáig. A gyászruha rosszul illett hajának és arcának a színéhez. Ettől aztán oly szomorú lett, hogy maga is, más is szinte azt hitte, hogy talán a férje után szomorkodik. Valahányszor az ebédlőben, ahol a részvétlátogatásokat fogadta, a nagy tükörben • megpillantotta feketébe gubózott alakját: csöppet sem tetszett ma­gának, elsírta inagát és szívből zokogott. A temetés napjának délelőttjén olyan vendég érkezett, akire Vecsésiné igazán nem gondolt. Unokabuga volt. Malvin, egy előkelő orvosunk a felesége. Az unoka­lestvérek évek óla nem találkoztak. Már gyermekkorukban is utálták egymást, ké-IGAZ az az arc, £ T E I N GYÖNGY melynek szép a TJE. Dr. Lahmann hómlas/tókúrája tizennégy nap alatt feltűnő eredményt mutat fel. éiiirancto mellett eltűntet az. arcról minden tisztátalansá­got, szeplfit, pattanást, mltessert, barna, pi­ros foltokat, ráncokat. Eltávolítja a bórt fé­nyessé tevő zsírt. Már u kúra első napjaiban feltűnően szebb a telnt: csodálatosan fehér és fiatalosan friss. Ara 14.- pengő. Schröder Schenke Wien, Berlin, Zürich, Brati­­slava. Képviselete: TOKOK PATIKA külön kozmetlkul osztálya Budapest, Király ucca 12 sőbb pedig egy parányi összeveszés is túlon­túl elég volt ahhoz, hogy végképpen el­szakadjanak egymástól. Vecsési váratlan halála azonban meglágyította a költészetet kedvelő Malvint; aki poétikusnak vélte, hogy — mint Ibsen Borkntanjában — az egymást gyűlölő két nő kibékülve fogjon kezet egy holttest fölött. A kibékülés ün­nepiességét azzal juttatta kifejezésre, hogy egy szabószatón remekével borította be az ilyen műtermékek kiemelésére nagyon is alkalmas alakját. Amikor Vecsésiné megpillantotta Mal­vint, fájdalom nyilallott át a szívén: ilyen pompás toalettet rég nem látott. De aztán leküzdötte keserűségét és nyakába borult unokanővéréiiek. A hosszantartó forró ölelkezés leviharzásával Malvin leült egy karosszékbe: igen .szépen tudott ülni és ülve sem rontotta et a ruha Itatását, amint Vecsésiné irigykedve megállapította. A be­szélgetés előbb gyéren csordogált, majd szélesebben hömpölygött. Elsiratták az el­húnytat, bár meglmcsátbatatlan tettét nem hngyhntták korbolás nélkül, visszaemlé­keztek a gyermekéveikre, amelynek során tudvalevően oly nagy szeretet fűzte őket együvé. Meghányták-vetelték az özvegy­asszonynak, különösen a tönkrement fér­jek özvegyeinek a sorsát. Mennél tovább beszéltek, annál többet sirtak is. amiben természetesen a kevésbé érdekelt Malvin kissé elmaradt az özvegy mögött. De Ve­csésiné, akár beszélt, akár zokogott, egy pillanatig sem vette le Malvinról a szemét, antely állhatatosan újra meg újra bekalan­dozta a fiatalasszony alakját. Malvin már kissé kényelmetlenül is kezdte érezni ma­gát: a hol száraz, hol könnyező szem sznkadatlanul simogatta az ő pompás toa­lettjét. Fölkelt és az ablakhoz ment. de minthn az a kutató, fürkésző, méricskélő és tapogató szem oda is követte volna. Végre nem birta ki tovább és elbúcsúzott. Az ajtóban ismét nagy ölelkezés és csó­kolózás esett. Vecsésiné hálálkodva kö­szönte meg a rokoni látogatást. Amikor már vagy tizedszer kezet fogott Malvinnal, hangosan fölzokogott: — Te most hazamész, Malvinkáni, a te drága jó uradhoz, dc nekem, jaj nekem, egyedül kell itt maradnom. Oh Istenem . . . Malvin, aki ismét nagylelkűen ellágyult, annál is inkább, mert ezúttal nagyon is fölényben érezte magát unoknnövérével szemben, vignsztnlgatta zokogó rokonát, Vecsésiné lassanként megnyugodott. Zoko­gása mindjobban halkult, könnye mind kevésbé patakzott. És már csak minden második-harmadik sző után sírdogált, ami­kor leggyöngédebb hangján kérdezte: Matvinkám édes, úgy-e .,. teszel ne­kem egy ... nagyon nagy szívességet? . . . Úgy-e, drágám ... megmondod nekem ... de igazán ... hol... készült és mibe ke­rült ... ez a pompás... ez a gyönyörű toalett? ... 15

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék