Tolnai Világlapja, 1939. október-december (41. évfolyam, 40–52. szám)
1939-10-11 / 41. szám
A KÉPKLINIKA A műtárgyak épúgy élőlények, mint az ember. Épúgy ki vannak téve betegségeknek, elöregedésnek és halálnak, mint az ember, de különböző kórságaik ellen épúgy léteznek orvosságok, sőt klinikák is, mint az emberi bajok számára. Emlékezzünk csak vissza a tíz év előtti, 1929-i rettenetes télre, amikor heteken keresztül száraz, sarki eredetű levegő feküdte meg egész Közép-Európát. Az emberek akkor tömegestől betegedtek meg influenzában s — csodálatosképpen ez a hideg tél katasztrofális volt a képgyűjteményekre nézve is. A festmények — régi mesterremekek — egyre másra megrepedeztek a szörnyű szárazságban. A múzeumokban naponta, sőt a bécsi Állami Képtárban naponta több ízben is, ellenőrző körutakat kellett tenni a tisztviselőknek, hogy a „megbetegedett“ festményeket nedvesebb levegőjű helyiségekbe szállítsák át. Kultúrhistóriai múzeumokban főként az óntárgyakkal van baj, mert ezeknek legalább- 18 C. fokú hőmérsékletre van szükségük: ellen esetben „pestis“-t kapnak, felhólyagzanak s hamarosan porrá hullanak szét. Ez az 1929-es esztendő különben is nevezetes volt a múzeumok történetében. Éppen a nagy hideg okozta károk ellenőrzése kedvéért a párizsi Louvre elhatározta, hogy röntgensugarakkal világíttatja át minden festményét. Végül ugyancsak 1929-ben érte a londoni National Gallery-t egy nagy szerencsétlenség. Egy Samuel Courtauld nevű gazdag angol selyemgyáros ugyanis egy kiállítás céljaira odakölcsönözte ennek a képtárnak Manet egyik leghíresebb festményét, a „Bar aux Folies Bergères“ című képet, amelyet a nagy mester 1882-ben festett. Tulajdonképpen ezzel a képpel indult el útjára az egész nagy 19. századvégi művészi forradalom, amely az évszázadok óta dívó akadémizmus helyébe a naturalizmus új stílusát ültette trónusra. A londoni képtárban azonban ezt a képet leejtették, a kép teljesen össze-vissza repedezett, sőt többhelyütt ki is lyukadt. Erre elhívták, mint a beteghez, konzultációra Kennedy- North-ot, Anglia leghíresebb restaurátorát, aki nincs hivatalos állásban, hanem a saját gyönyörűségére foglalkozik régi képek és műtárgyak helyreállításával. Kennedy-North szerint a kép állapota annyira veszélyes volt, hogy még arra sem lehetett vállalkozni, hogy a festményt kocsin elszállítsák , ugyanis meg volt a veszedelme, hogy az elkerülhetetlen rázkódtatások közepette lepereg a kép egész festékrétege, így hát ott, a helyszínen kellett Kennedy- Northnak a munkát elvégeznie, amely teljes két esztendeig tartott. Igaz, hogy aztán a kép újra a régi szépségében ragyogott. Kennedy- North vállalkozott egyébként arra is, hogy Rothermere lord híres képtárát restaurálja. Ő volt az, aki először végzett képeken hosszas röntgenbesugárzásokat. Néhány felvétele ötven percig is eltartott, de aztán csodákat is produkált, mert a festmények eltűnt részei a vászonra tapadó apró festékrészecskék megvilágításával érthetően és szemlélhetően kibukkantak a röntgenlemezen. A Manet-kép fenyegető tragédiája azonban egészen új restaurálási technikát is megteremtett, amelyet — megint az emberi betegségekkel egybehasonlítva — „természetes gyógymódnak“ nevezhetnénk. Kennedy-North ugyanis elvileg nem szeret átfesteni vagy, újrafesteni, ő inkább csak konzervál. Eljárása két tényezőből áll: az egyik egy alkoholos fürdő, mégpedig ráfecskendezés formájában, a másik pedig parafinviasszal való különleges kezelés. A konzerválásnak ez a módja annyira bevált, hogy sikerült például rózsavirágot 18 hónapon keresztül frissen megtartania, olyan frissen, mintha csak aznap vágták volna le a tövéről. Az egész idő alatt bátran hozzá lehetett nyúlni és aki megérintette, annak fogalma sem lehetett róla, hogy nem frissen vágott virág van a keze között. Néha persze még ez az azóta általánosan elfogadott konzerválási mód sem használ. Ez főként olyankor következik el, amikor a festő igen gyönge minőségű, vékony vásznat használt festményéhez, úgyhogy a vászon szinte már megroskadt, elkorhadt a kép mögött. Ilyenkor súlyosabb „műtétre“ van szükség. Mindenekelőtt — mint ahogy C. B. Van Bohemen, napjaink egyik legjobb nevű konzervátora szokta tenni — a restaurálandó kép vásznát üvegpapírral óvatosan egészen vékonyra kell lecsiszolni, hogy aztán ezen a vékony rétegen keresztül viasszal lehessen az egész festményt átitatni. Ezáltal a festmény „teste“ új erőhöz jut, a festékrészecskék jobban ■összetartanak. Amire nagy szükség is van az „operáció“ következő szakaszában. Most ugyanis az elülső, festett oldalt teljesen beragasztja a restaurátor vékony papírral, úgyhogy tehát e percben a festményből nem látni semmit: elölről papírréteg, hátulról a levékonyított vászon borítja. A viasszal kezelt festékréteg nemcsak új életet kapott, hanem meg is lazult a vászon fölött, úgyhogy — ez a restaurálás legkínosabb pillanata — egyszerűen le lehet hámozni vagy „nyúzni“ a vászonról. A festmény, amely a papírhoz jobban hozzáragadt, tehát most hátulról tűnik fel, mintha a kép negatívját látnók. Ha ezen a kényes műveleten már túlvagyunk, akkor már aránylag könnyű a feladat: a lenyúzott hámréteget enyvezett új vászonra kell rápréselni s amikor ez megszáradt, akkor megfelelő lemosással az elülső oldalról a papírréteget le lehet mosni. A kép újjászületett ! Már újra bátran keretbe lehet fogni és most még néhány apró ecsetvonással ki kell igazítani az időközben, vagy pedig az idők során jelentkezett kis repedéseket. A kép, amely eredetileg halálra volt szánva, most újabb ötszáz ■evre be van biztosítva ! C. B. Van Bohemen mester, a nagynevű hollandul képjavító, aki számtalan műremeket mentett meg már a pusztulástól, üvegpapírral hajszálvékonyra csiszolja le a restaurálandó festmény vásznát, hogy ezen a vékony rétegen keresztül átitathassa a festményt viasszal. A kép festékanyaga ezzel új életet kap. Az „operáció“ legkényesebb pillanata: a restaurátor „lehámozza“ a képet a régi, elkorhadt vásznáról. A néha órákig vagy napokig tartó folyamat alatt az esetleg milliókat érő kincs élete mindössze „hajszálon“ függ, vagyis egy vékonyka papírrétegen. Az operáció sikerült ! A kép már az új vásznon van, a papírréteget lemosta a restaurátor s most már csak az marad hátra, hogy a képen lévő régi kis repedéseket avatott kézzel átfesse és aztán az egészet bevonja a különböző finom gyantákból készült firnajsszal. TOLNAT VILÁGLAPJA 5