Tolnai Világlapja, 1939. október-december (41. évfolyam, 40–52. szám)

1939-10-11 / 41. szám

A KÉPKLINIKA A műtárgyak épúgy élőlények, mint az ember. Épúgy ki vannak téve betegségeknek, elöregedésnek és halálnak, mint az ember, de különböző kórságaik ellen épúgy léteznek orvosságok, sőt klini­kák is, mint az emberi bajok számára. Emlékezzünk csak vissza a tíz év előtti, 1929-i rettenetes télre, amikor heteken keresztül száraz, sarki eredetű levegő feküdte meg egész Közép-Európát. Az emberek akkor tömegestől betegedtek meg influenzában s — csodálatosképpen ez a hideg tél katasztrofá­lis volt a képgyűjteményekre nézve is. A festmények — régi mester­­remekek — egyre másra megrepedeztek a szörnyű szárazságban. A múzeumokban naponta, sőt a bécsi Állami Képtárban naponta több ízben is, ellenőrző körutakat kellett tenni a tisztviselőknek, hogy a „megbetegedett“ festményeket nedvesebb levegőjű helyi­ségekbe szállítsák át. Kult­úrhistóriai múzeumokban főként az óntárgyakkal van baj, mert ezeknek legalább- 18 C. fokú hőmérsék­letre van szükségük: ellen esetben „pestis“-t kapnak, felhólyagza­nak s hamarosan porrá hullanak szét. Ez az 1929-es esztendő különben is nevezetes volt a múzeumok történetében. Éppen a nagy hideg okozta károk ellenőrzése kedvéért a párizsi Louvre elhatározta, hogy röntgensugarakkal világíttatja át minden festményét. Végül ugyancsak 1929-ben érte a londoni National Gallery-t egy nagy szerencsétlenség. Egy Samuel Courtauld nevű gazdag angol selyemgyáros ugyanis egy kiállítás céljaira odakölcsönözte ennek a képtárnak Manet egyik leghíresebb festményét, a „Bar aux Folies Bergères“ című képet, amelyet a nagy mester 1882-ben fes­tett. Tulajdonképpen ezzel a képpel indult el útjára az egész nagy 19. századvégi művészi forradalom, amely az évszázadok óta dívó akadémizmus helyébe a naturalizmus új stílusát ültette trónusra. A londoni képtárban azonban ezt a képet leejtették, a kép teljesen össze-vissza repedezett, sőt többhelyütt ki is lyukadt. Erre elhívták, mint a beteghez, konzultációra Kennedy- North-ot, Anglia leghíresebb restaurátorát, aki nincs hivatalos állásban, hanem a saját gyönyörűségére foglalkozik régi képek és műtárgyak helyreállításával. Kennedy-North szerint a kép állapota annyira veszélyes volt, hogy még arra sem lehetett vállalkozni, hogy a festményt kocsin elszállítsák , ugyanis meg volt a vesze­delme, hogy az elkerülhetetlen rázkódtatások közepette lepereg a kép egész festékrétege, így hát ott, a helyszínen kellett Kennedy- Northnak a munkát elvégeznie, amely teljes két esztendeig tartott. Igaz, hogy aztán a kép újra a régi szépségében ragyogott. Kennedy- North vállalkozott egyébként arra is, hogy Rothermere lord híres képtárát restaurálja. Ő volt az, aki először végzett képeken hosszas röntgenbesugárzásokat. Néhány felvétele ötven percig is eltartott, de aztán csodákat is produkált, mert a festmények eltűnt részei a vászonra tapadó apró festékrészecskék megvilágításával érthetően és szemlélhetően kibukkantak a röntgenlemezen. A Manet-kép fenyegető tragédiája azonban egészen új restau­rálási technikát is megteremtett, amelyet — megint az emberi betegségekkel egybehasonlítva — „természetes gyógymódnak“ nevezhetnénk. Kennedy-North ugyanis elvileg nem szeret át­festeni vagy, újrafesteni, ő inkább csak konzervál. Eljárása két tényezőből áll: az egyik egy alkoholos fürdő, mégpedig ráfecsken­­dezés formájában, a másik pedig parafinviasszal való különleges kezelés. A konzerválásnak ez a módja annyira bevált, hogy sikerült például rózsavirágot 18 hónapon keresztül frissen megtartania, olyan frissen, mintha csak aznap vágták volna le a tövéről. Az egész idő alatt bátran hozzá lehetett nyúlni és aki megérintette, annak fogalma sem lehetett róla, hogy nem frissen vágott virág van a keze között. Néha persze még ez az azóta általánosan elfogadott konzerválási mód sem használ. Ez főként olyankor következik el, amikor a festő igen gyönge minőségű, vékony vásznat használt festményéhez, úgyhogy a vászon szinte már megroskadt, elkorhadt a kép mögött. Ilyenkor súlyosabb „műtétre“ van szükség. Mindenekelőtt — mint ahogy C. B. Van Bohemen, napjaink egyik legjobb nevű kon­­zervátora szokta tenni — a restaurálandó kép vásznát üvegpapírral óvatosan egészen vékonyra kell lecsiszolni, hogy aztán ezen a vékony rétegen keresztül viasszal lehessen az egész festményt átitatni. Ezáltal a festmény „teste“ új erőhöz jut, a festékrészecskék jobban ■összetartanak. Amire nagy szükség is van az „operáció“ következő szakaszában. Most ugyanis az elülső, festett oldalt teljesen beragasztja a restaurátor vékony papírral, úgyhogy tehát e percben a festmény­ből nem látni semmit: elölről papírréteg, hátulról a levékonyított vászon borítja. A viasszal kezelt festékréteg nemcsak új életet kapott, hanem meg is lazult a vászon fölött, úgyhogy — ez a restaurálás legkínosabb pillanata — egyszerűen le lehet hámozni vagy „nyúzni“ a vászonról. A festmény, amely a papírhoz jobban hozzáragadt, tehát most hátulról tűnik fel, mintha a kép negatívját látnók. Ha ezen a kényes műveleten már túlvagyunk, akkor már arány­lag könnyű a feladat: a lenyúzott hámréteget enyvezett új vászonra kell rápréselni s amikor ez megszáradt, akkor megfelelő lemosással az elülső oldalról a papírréteget le lehet mosni. A kép újjászületett ! Már újra bátran keretbe lehet fogni és most még néhány apró ecset­­vonással ki kell igazítani az időközben, vagy pedig az idők során jelentkezett kis repedéseket. A kép, amely eredetileg halálra volt szánva, most újabb ötszáz ■evre be van biztosítva ! C. B. Van Bohemen mester, a nagynevű hollandul képjavító, aki számtalan műremeket mentett meg már a pusztulástól, üvegpapírral hajszálvékonyra csiszolja le a restaurálandó festmény vásznát, hogy ezen a vékony rétegen keresztül átitathassa a festményt viasszal. A kép festékanyaga ezzel új életet kap. Az „operáció“ legkényesebb pillanata: a restaurátor „lehámozza“ a képet a régi, elkorhadt vásznáról. A néha órákig vagy napokig tartó folyamat alatt az esetleg milliókat érő kincs élete mindössze „hajszálon“ függ, vagyis egy vékonyka papírrétegen. Az operáció sikerült ! A kép már az új vásznon van, a papír­­réteget lemosta a restaurátor s most már csak az marad hátra, hogy a képen lévő régi kis repedéseket avatott kézzel átfesse és aztán az egészet bevonja a különböző finom gyantákból készült firnajsszal. TOLNAT VILÁGLAPJA 5

Next