Történelmi szemle, 2012 (54. évfolyam)
3. szám - TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history
NEMZET, KOLLEKTÍV EMLÉKEZET ÉS PUBLIC HISTORY 361 történetírás nem váltotta be mindenben a hagyományban megtestesülő történelmi tudás és történeti tudat leváltására tett korábbi ígéretét. A szakszerű akadémiai történetírás kezdettől a nemzeti identitás megteremtésében és fenntartásában töltött be múlhatatlanul nagy társadalmi (ideológiai) szerepet. S mint ilyen, a hagyományteremtő és a hagyományt éltető funkciót is vindikálta magának. Ennek következtében sohasem nélkülözhette maradéktalanul a mitizálás, a mítoszképzés tudományosan álcázott eljárásmódját. Arra a kollektív memóriára emlékeztetett tehát ennek folytán, amely a múlt alapjában mitologikus konstruálását végzi szokásszerű módon.• S hol van a helye mindebben a public historynek, a nyilvános vagy köztörténelemnek? Kezdjük mindjárt a fogalom meghatározásával. A public history a múlt rendszerint olyan képével szolgál, amire a köznek mindig égetően nagy szüksége van, amire, úgy tűnik, közvetlenül igényt formál. A múlt így megformált képe eltérő forrásokból eredhet, egyebek közt a történetírás is szerephez jut(hat) abban, hogy mi hogyan szólal meg a public history jóvoltából. Ténylegesen a kollektív emlékezet szerepe a valóban döntő abban, hogy mi jelenik meg a public history keretében a múltról. Különös előszeretettel fordul a public history az élő emlékezet (a generációs memória és a kommunikatív emlékezet) által könnyűszerrel befogható múlt felé. Az oral history is bekapcsolódik e ponton a public historyt megteremtő folyamatba: nehezen túlbecsülhető szerepe volt évtizedekkel ezelőtt az oral historynek a nyilvános történelmet foglalkoztató kérdéseknek már a puszta megfogalmazásában is. Ahogyan Horváth Sándor nemrégiben fogalmazott: „A nyilvános történelem, a tömegmédia és az oral history térhódítása kéz a kézben járt. A magnószalagokra vett interjúk és a média lehetővé tették, hogy a történelmet másként ráadásul népszerűbb formában - beszélje el a hatvanas években színre lépő új generáció.” A tömegközlési eszközök és az oral history összefonódása mutatja a public history ellenállhatatlan erejét, hiszen olykor az új történetírások törekvéseivel is összhangba tud ily módon kerülni. Holott a public history és a történetírás alapjában két külön entitás! Különbségük alapja, hogy az akadémiai történetírás kérdéseket fogalmaz meg a múlttal kapcsolatban, a public history viszont már eleve kész válaszokkal szolgál azt illetően. Nem a kutatás, hanem a múlt aktuális célokra való felhasználása, továbbá mondandójának a tömegkultúra médiumai révén történő forgalomba hozatala, annak széles körű terjesztése a public . Vő. Pierre Nora: A megemlékezés kora. In: Uő: Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok; Napvilág, Bp., 2010. 298-326.; Gyáni Gábor: A kollektív emlékezet két formája: hagyomány és történeti tudás. In: Uő: Az elveszíthető múlt i. m. (3. sz.) 85-102.; Chris Lorenz: Drawing the Line: ‘Scientific’ History between Myth-making and Myth-breaking. In: Narrating the Nation. Representations in History, Media and the Arts. Ed. Stefan Berger-Linas Eriksonas-Andrew Mycock. Berghahn Books, New York, 2008. 44-51. 7 A fogalom eltérő meghatározásaihoz és változatos tematikai értelmezéseihez vö. David Glasberg: Public History and the Study of Memory. The Public Historian 18. (1996) 2. sz. 7-23.; Jeremy Black: Using History. Hodder Arnold, London, 2005. Horváth Sándor: Muszáj interjúzni? (Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem). Forrás (2011) 7-8. sz. 25.