Történelmi szemle, 2013 (55. évfolyam)
1. szám - TANULMÁNYOK - Bottoni, S.: Vonakodó kémek - A magyar állambiztonság és Románia, 1975-1989.
STEFANO BOTTONI és belső körének rendkívül visszafogott hozzáállása a nemzeti kérdéshez, az a kis híján közönynek nevezhető távolságtartás, ami részben Kádár plebejus, következetesen internacionalista neveltetéséből eredt, részben egy tudatos politikai attitűdöt takart: a 20. század traumáinak feloldását Kádár az életszínvonal emelésében és az ország imázsának javításában látta. Nem meglepő tehát, hogy az 1980-as évek közepéig a magyar kommunisták jóval fontosabb feladatnak tekintették a „belső” nacionalizmus megfékezését, mint a szomszédos országokban élő magyarok kérdésének felvetését. Ezt bizonyítja a belügyi szervek „nacionalista vonalon” kifejtett kitartó tevékenysége is. A politikai megrendelés, azaz a „hírigény” hiányával magyarázható tehát a titkosszolgálat csekély érdeklődése a határon túli magyarok helyzete iránt. Jelen írás azt kívánja bemutatni, mikor és hogyan kapcsolódott be a Belügyminisztérium (BM) III/I. Csoportfőnöksége, azaz a polgári hírszerzés, valamint kisebb mértékben a katonai felderítés és hírszerzés (Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökség) a Romániára vonatkozó információgyűjtésbe és hírelemzésbe. A hozzáférhető iratok azt mutatják, hogy a magyar belügyi szervek - különösebb politikai megrendelés nélkül is — alternatív csatornákat kezdtek kiépíteni a romániai belpolitikai és nemzetiségi helyzet pontosabb felmérésére. Ehhez a munkához sikeresen mozgósították a nyugati országokban már kiépített hírszerző hálózatot, beleértve a magyar emigráció „lojális” szárnyát, de kihasználták a Varsói Szerződés tagországai közötti információáramlást is: az 1980-as évek első felében több értékes információ szovjet, bolgár, lengyel vagy csehszlovák közvetítéssel érkezett a magyar hírszerzéshez. 1988-ig Magyarország csak defenzív céllal használta ezt a fegyvert, míg 1989-ben az átalakuló szocialista hatalom immár bevetette az aktív hírszerzés elveit és módszereit is egy másik szocialista ország elleni munkában. A BM III. Főcsoportfőnökség hírszerzési részlegének 1990. február 13-ig kutatható, Romániára vonatkozó iratai egyedülálló bepillantást engednek a késői Kádár-rendszer, majd a rendszerváltó elitek értesültségi szintjéről és terveiről, vagyis arról, mit tudhattak a rendkívül zárt Ceauşescu-rendszerről, és milyen cselekvési lehetőséget láttak maguk előtt az átmenet időszakában. Az 1980-as évekbeli magyar-román kapcsolatokról több alapos feldolgozás született: Földes György. Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989. Napvilág, Bp., 2007. 260-493.; Vincze Gábor: Láncránjantól Láncránjanig. Fejezet a magyar-román kapcsolatok nyolcvanas évekbeli történetéből. Magyar Kisebbség (2006) 262-352.; Uő: Lefelé a lejtőn (Magyar—román kapcsolatok 1989 első felében, a magyar diplomáciai iratok tükrében). Székelyföld (2009) 7. sz. 75-120.; Uő: Tovább a lejtőn a gödör aljáig. Magyar-román kapcsolatok 1989 második felében, a magyar diplomáciai iratok tükrében. Székelyföld (2009) 12. sz. 69-103.; Révész Béla: A magyar-román viszony problématörténetéből az 1980-as években. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica 72. (2009) 463-522. A szerzők hasonló forrásbázisra támaszkodnak (többnyire külügyi és pártiratokra), ennek ellenére gyakran ellentétes véleményt fogalmaznak meg a Kádár-rendszer kül- és szomszédságpolitikájának sikerességét illetően. Földes szerint Kádár a szovjet birodalmi kereten belül maradva igyekezett kialakítani egy antinacionalista alapon álló nemzeti konszenzust és integrációt, míg Vincze a rendszerben kódolt nemzeti nihilizmusban látja a magyar kommunisták ambivalens, sokáig túl óvatos Románia-politikájának magyarázatát. Révész a menekültkérdésre koncentrál és a kétoldalú kapcsolatokat terhelő feszültségeknek a magyar rendszerváltásra gyakorolt hatását vizsgálja.