Történelmi szemle, 2015 (57. évfolyam)
3. szám - MŰHELY - Pók Attila: A marxizmus a posztkommunista közép-európai történetírásokban
PÓK ATTILA deti gondolkodású, kreatív történészek mindig saját koruk hajtóerőinek megértésére törekedtek, olyan kérdéseket formáltak, amelyek jelenük számára éppoly relevánsak, mint amennyire lényegesek a múlt megértése szempontjából. Az ilyen történészek szakmánk kiválóságaiként és közéleti személyiségekként is a közeli vagy régmúlt korokban találtak választ a jelen dilemmáira. Ha kiindulópontot keresünk ahhoz a szinte megoldhatatlannak látszó feladathoz, hogy röviden tekintsük át a marxizmus hatását a közelmúlt közép-európai történetírására, akkor talán az ilyen kérdések elemzéséből a legcélszerűbb kiindulnunk. Milyen kérdéseket tettek fel a marxista történészek egyes generációi és válaszaik mennyire voltak relevánsak kortársaik számára, illetve mennyire relevánsak még ma, a 21. század második évtizedében is? A vonatkozó irodalom gyakran minősíti a marxista történetírást történeti érveket használó kommunista propagandának, de a témakörben csak felületesen is tájékozódva számos példát hozhatunk fel arra, hogy a magukat büszkén marxistának valló történészek nemegyszer kerültek konfliktusba kommunista ideológusokkal, pártvezetőkkel. A marxista történészek, pontosabban többnyire történeti kérdésekkel is szakszerűen foglalkozó szocialista politikusok első generációja az 1870-es-1880-as évek fordulóján született (például Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Constantin Dobrogeanu-Gherea, Bohumir Smeral, Ludwik Krzywicki), számukra koruk nagy kihívásai a szociáldemokrácia és a keresztényszocializmus kibontakozása, a berlini kongresszust követő, a gyarmatbirodalmak kiterjesztésével szorosan összefüggő nemzetközi politikai konfliktusok értelmezése. Ez az első generáció úgy gondolta, hogy a történelmi materializmus az univerzális eszköz a történelem hajtóerőinek megértéséhez. Az 1900 körül született második generáció (például Jürgen Kuczynski, Ernst Engelberg, Molnár Erik) számára az I. világháború okainak és következményeinek megértése volt a fő feladat, az 1920 tájéka és 1930 között születettek harmadik generációja (például Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Jemnitz János, Niederhauser Emil, Ránki György, Andrzej Feliks Grabski, Jerzy Topolski) Sztálin és Hitler Európáját próbálta értelmezni. A II. világháború idején vagy az azt követő években világra jöttek (például Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Izsák Lajos Gergely, Hans Schleier, Krausz Tamás, Slavoj Zizek) azt kutatták, kutatják, hogy volt-e reális esélye az „emberarcú szocializmusnak”. A legfiatalabbak (például Bartha Eszter, Konok Péter, Maciej Gorny, Slawomir Sierakowski) pedig azt szeretnék feltárni, hogy a rendszerváltás után, a volt szovjet blokk társadalmai számára valóban csak a globális kapitalizmus rendjébe történő betagolódás-e az egyetlen opció. A szovjet imperialista birodalomépítés az Elbától Vlagyivosztokig és a Baltitengertől az Adriai- és Fekete-tengerig hatalmas politikai támogatást nyújtott a marxista-leninista (nem egyszer sztálinista) történetszemlélet és az ilyen szemléletű munkák készítését elősegítő intézményrendszer kialakításához. Ennek ellenére a brosúra-propaganda soktonnányi értéktelen kiadványa mellett számos mai, nem marxista normák szerint is értékes munka került ki ezekből a kommunista pártok ideológiai irányítása mellett termelő műhelyekből. A marxista történetszemlélet a nemzeti határokon felülemelkedve próbálta, próbálja értelmezni a glo-