Történelmi szemle, 2019 (61. évfolyam)
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Romsics Gergely - Zahorán Csaba: Útkereső történészek. Megjegyzések egy lezáratlan eszmecsere naplójára
ROMSICS GERGELY - ZAHORÁN CSABA felrója a 19. század előtti magyar eliteknek, amely elkerülhetővé - vagy legalábbis mérsékelhetővé - tette volna a trianoni magyar katasztrófát. Akárhogy olvassuk a szöveget, ez az ambivalencia feloldhatatlannak mutatkozik. Ficeri egyszerre ítéli el a magyar nacionalizmust és veti fel, hogy ha már nacionalisták voltak a magyar elitek, úgy miért nem asszimilálták a társnemzeteket/nemzetiségeket. Nem csupán azért különös ez, mert az „angol” vagy a „spanyol” modell (e számban, 770.) a mai magyar-szomszéd kapcsolatokra alighanem tragikus eredménnyel járt volna (már ha léteznének ezek a kapcsolatok ebben a hipotetikus világban egyáltalán), hanem mert a nacionalizmus előtti idők vonatkozásában nehezen lehet értelmezni a „nemzeti érdekérvényesítés” politikáját mint elvárást, az ugyanis még csak fel sem merülhetett a magyar(országi) elitekben. Annál is kevésbé, hogy az eleve multietnikus („hungarus-magyar”) elitek osztoztak a történelmi Magyar Királyság Mohács előtti dicsőségében, majd hanyatlásában egyaránt. Az erős, centralizált államiság kialakításának kudarca pedig még általánosabb - közép- és kelet-európai - regionális sajátosság, nem csak a magyar (vagyis magyarországi) elitek mulasztása. Ugyanakkor ennek a „mulasztásnak” nem mellesleg épp a kisebb (nem domináns) népek - így a szlovákok is - voltak később a haszonélvezői, hiszen így nyílt lehetőségük nemzeti kifejlődésükre, ahogy arra Ficeri is helyesen rámutat (e számban, 769-771.). A közép- és kelet-európai kisebb nemzetek elitjei megkésve és a maguk módján tettek kísérletet a nyugati nemzetállami modell alkalmazására - például a dualista Magyarországon az egyszerre patriarchálisan elnyomó és liberális magyarosítással, a második világháború utáni Csehszlovákiában pedig a kitelepítés politikájával.10 Ficeri felvetése a magyar történetírásból ismerős, ám igen problematikus örökség felelevenítését is végrehajtja. Az „Árpádok mulasztása”, a korai asszimilációs politika hiányának - a magyar nemzet létveszélyét megelőlegező - gyengeségként való beállítása ugyanis a reformkori magyar nacionalizmus, különösen Wesselényi Miklós Szózatának öröksége a magyar történetpolitikai gondolkodásban.11 A reformkorral és a középkorral egyaránt foglalkozó, egyben a magyar történelem egészét népiségtörténeti szempontból újraértékelő Mályusz Elemér éppen ezért helyezte ezt a számára egész történetiségében jól ismert toposzt a nagymagyar és szellemtörténeti Szekfű-iskola elleni támadásának fókuszába.12 A kétségtelenül imperialista, a Szent István-i „belbirodalom” örökségét rehabilitáló szekfűi-ottliki nagymagyar történetszemlélet ugyanis a liberális nacionalizmus türelmetlenségét elismerve, azt tragikus hibaként beállítva érvelt egy jobb birodalmiság 10 Ugyanakkor magyar értelmiségiek már a dualizmus idején is példálóztak a magyarságnak az ország nem magyar népeihez való toleráns viszonyulásával, a magyar nagyvonalúságot épp a nyugat-európai gyakorlattal állítva szembe. Herczegh Mihály tekintélyes jogtudós a franciaországi, spanyolországi, angliai és németországi nemzetiesítési folyamatokra hivatkozva állította, hogy „A magyar nemzet a nemzetiségekkel szemben sohasem követte el azt a politikai türelmetlenséget, amelyet a nagyobb külföldi államok eljárásában tapasztalunk. Tudjuk a történelemből, hogy mit tett azokban a politikai nemzet a többi népiségekkel szemben.” Herczegh Mihály: Az Országos Nemzeti Szövetség. Társadalmi, munkásügyi és nemzetiségi feladataink. Bp., 1899.36. 11 Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. [S. a. r. Deák Ágnes.] Bp., 1992. [1843] 24-25. 12 Uö. Mályusz Elemér: A középkori magyar nemzetiségi politika. Századok 73 (1939) 257-294.; Uő: Az egynyelvű ország. Századok 75 (1941) 113-139.