Történelmi szemle, 2019 (61. évfolyam)
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Romsics Gergely - Zahorán Csaba: Útkereső történészek. Megjegyzések egy lezáratlan eszmecsere naplójára
ÚTKERESŐ TÖRTÉNÉSZEK kis szelete foglalkozik a társadalom felének szempontjából megkerülhetetlen nemzetiségi kérdéssel, és a társadalom- és gazdaság-, valamint a művelődéstörténet elmúlt évtizedekben végbement megújulását és kibontakozását nem kísérte hasonló arányban a dualizmus nemzet- és nemzetiségpolitika kibővített forrásbázis alapján végrehajtott újraértelmezése. A magyar történészszakmával szemben - kollektíve - jogosan hozható fel kritikaként, hogy alapkutatásaiban és szintéziseiben (relatíve) elhanyagolta e kulcsfontosságú, Trianon előtörténetéhez tartozó kérdéskör feltárását. A fentiek fényében azzal sem vitatkozhatunk, hogy amennyiben egy történészcéh egy korszak kapcsán egy bizonyos kérdésfeltevést akarva akaratlan elhanyagol, úgy jogos jelezni: az adott kérdés -jelen esetben a magyar nemzetépítés versengő és asszimilációs jellege által felvetett, a jelen számára elviekben amúgy a magyar történészek által is relevánsként elismert problematikák közvetett marginalizálása is folytatódik ezáltal. Gondolatmenetünket öszszefoglalva tehát elsősorban a Ficeri által megfogalmazott kritika általános jellegét tartjuk problematikusnak, ám egyben úgy véljük, számos alkotóeleméről a magyar történészcéhen belül is érdemes lenne többet beszélnünk, gondolkoznunk és írnunk. Míg a történészi szöveg más hasonló szövegekkel szembeni normativitása tudományos szükségszerűség (hiszen minden vita definíció szerint normatív), a történész tárgyával szembeni normativitása sokkal bonyolultabb kérdés. A normativitás felfüggesztése etikailag is problematikus, amint azt különösen negatívan megítélt egyének, intézmények, rendszerek „megértő” olvasatai kapcsán újra és újra megtapasztaljuk. Éppen ezt a műveletet tekintjük ugyanakkor a történeti megértés kulcsmozzanatának, a történészi munka előfeltételének, amely a sine ira et studio és a rankei historicizmus hagyományainak modernizált örökségeként máig meghatározza a történész munkájáról való gondolkodását - legalábbis az elvek és a módszertani szemináriumok ritkább levegőjű világaiban. Ezzel a dilemmával nézünk szembe Trianon kapcsán akkor is, amikor a magyar nacionalizmus más nemzetiségek ellen irányuló hatalmi logikájának elítélhetőségére reflektálunk (lásd fentebb), de akkor is, amikor megkísérelünk elképzelni alternatív múltakat, és ezeket valamilyen szempontból nem egyszerűen tanulságosként, de kívánatosabbként, szerencsésebbként mutatjuk be. Ezt teszi Ondrej Ficeri is munkájában, mindazonáltal meglehetősen anakronisztikusnak tűnik számonkérni a modern nemzetek előtti kor elitjein azt a politikát, amely csak a 19-20. században, a nemzetállamok korában kapott - nacionalista szempontból értelmet. Éppen a történészi beszéd lappangó normativitása miatt válik végképp problematikussá, hogy Ficeri egy olyan kíméletlenebb - „nemzetiségi” politika elmulasztását is . Vö. Hayden White: The Politics of Historical Interpretation. Discipline and Desublimation. In: uő: The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore-London, 1987.58-82. Az implicit értékítélet és megértés dinamikája kapcsán nem a kontrafaktuális történetírás vitatott módszertanára utalunk, pusztán a kontrafaktuális feltételezések logikailag belátható elkerülhetetlenségére a történetírásban, amelyre már Max Weber is felhívta a figyelmet. A fenti esetben ez azt jelenti, hogy egy történelmi helyzet tárgyalása során a kritikailag tárgyalt vonatkozással ellentétes állapotok implicite akkor is pozitívan jelennek meg, ha nem építünk fel explicit kontrafaktuális elbeszélést. Ehhez lásd Aviezer Tucker: Historiographical Counterfactuals and Historical Contingency. History and Theory 38 (1999) 264-276.