Czipész Szaklap, 1918 (21. évfolyam, 5. szám)
1918-03-15 / 5. szám
44 CZIPÉSZ-SZAKLAP XXI tag megmaximált bőröket, mint ahogy a „mindenható“ spekuláció parancsolja és midőn ezen lehetetlen állapotban vergődik a czipészkisipar, rakonczáilan csirke módon rágalmazzák a tehetetlenek, az értelmetlenek e legjobban szenvedő társadalmi osztályt, azt hangoztatva uton-útfelén, hogy csak a hivatalnok-osztály az, ki sínylődik a háború alatt, s a czipés iparosok kiméleten zsarnokok, kik visszaélnek az adott helyzettel.Nem kell ahoz jogvégzettség, sőt az elemi iskolai végzettség is elég ahoz, hogy megítélhesse hol a hiba. Nem czélom, hogy e czikk keretében leírjam az okokat, melyek ezen drágaságot az elfajulásba érlelték. Az én célom kartársaimnak eskét felróni a letargiából, szivük érzését és szemük irmát egy pont felé terelni, azon pont felé smi a cipész érdekek haláltusát vívnak, hol a cipszek, s mi több a czipész családok fájdalma sebei gyógyszere várnak. Hogy megmenthessük a cipészipart, hogy beteg sebeit gyógyítsuk orvosokra van szükségünk. Nekünk magyarországi cipészeknek, hála a Gondviselésnek van tuk orvosaink saját sorainkból való cselekvőképes, jellemes erős akaratú férfiak, kiknek összetett ereje, bizalmat érdemlő irányítást nyújtanak, s ha a czipész értelmiségeit vezérlő férfiak köré csoportosul, nagy tettekben nyilvánulhat meg az összetett bizalom, a vállvetett erő. — Mgszégyenítő, lealázó az a bánásmód amelyben a magyar czipésziparosságot részesítik az iparügyek legfőbb vezetői, kik megkérdezésünk meghallgatásunk nélkül, rólunk, exisztenciánkról haároznak rendeleteket gyártanak, és az mindig a mi gyengítésünk, a mi mellőzésünket eredményezik. Nem látjuk-e mindnyájan, nem tapasztaljuk-e szüntelenül és keserűséggel, hogy a forgalomtól elvont bőrökkel mily lehetetlen helyzetet teremtett az „atyai“ gondoskodás? Most van bőre, talpja, stb. a hivatalnoknak, a nagyrészvényesnek, a bankárnak, a nagytőkésnek, stb. s mind maximális áron, csak nekünk illetékeseknek, lábbeli készítő iparosoknak nincs, nekünk izzadnunk kell hogy hozzáférhessünk a zugkereskedő 28—30 koronás boxbőréhez, 30—100—120 koronás talpbőréhez, 28—30—35 koronás karika czérnájához. S ezen felül a fenti „nagyzsebű“ s nagybefolyású emberek, az olcsó bőröket nem is dolgoztatják fel velünk, nehézséggel küzdő kisiparosokkal, hanem felsőbb gondviselésre katonai műhelyekben, olcsó árért készíttetik azt el, persze ott a megadóztatás, a fűtés, világítás közteherviselés és sok másféle ,súlyosbító körülmény nem okoz elviselhetetlen gondokat. És az a hivatalnok gárda — nagytisztelet a kivételnek — ki boldog érzéssel vádolja a czipészséget a harácsolással, vígan készítteti olcsó árért, az ilyen alkalmi műhelyekben czipőit, s bár ők folyton panaszkodnak és folyton meg is hallgatják panaszaikat — (íme az összetett erő itt is) mégis mi vagyunk a zsarolók, ámbár mi még panaszt sem nyújthatunk be sehová, nekünk nincs fórumunk, mi pusztulhatunk. Itt, Kolozsváron, a háború folyamán összeroskadt egész Erdély legnagyobb és egyben legelső fényes czipésziszlete, mely dísze volt az egész magyarországi czipészvilágnak, ezenkívül több jobb menetű üzlet vegetál nemcsak munkaerő hiányában, de legfőképpen anyag hiányában is. Feltétlenük igaz, hogy a magyar czipészkézmisipar a maga hatáskörében megtette kötelességét, úgy az iparfejlesztés terén, mint az ifjabb czipésznemzedék nevelése terén. Nem mondhatja el feltétlen igazsággal ugyanazt magáról a czipőgyáripar, s mégis napjainkban is jobban van róluk gondoskodva anyag tekintetében, mint rólunk, kézműiparosokról. Daczára, hogy a gyár nem nevel ifjúságot, mégis minden előny nekik járt ki, és most is nekik jár ki, holott a gyár munkásait, mi neveljük. Nagy szomorúsággal tölthet el mindnyájunkat, hogy bevonultatott segédeink csoportosan katonai műhelyekben vannak foglalkoztatva és pedig nem mindig katonai munkák teljesítésére, hanem civil czipők is tömegesen kerülnek onnan ki. S a katonai rokkant műhelyek és sok úgynevezett „Jóléti egyesületek“ műhelyei is, zsúfolva vannak katona czipészekkel. Ezen műhelyekben nem mindig az arra szoruló embereknek dolgoznak, hanem magas állású köztisztviselők is sokan onnan lábbelizik magukat és családjukat is. Itten, ezen mi reánk sérelmes és káros esetekben, az a legnagyobb bántalom, hogy ezen sok, sok alkalmi, vagy pedig rögtönzött műhelyek megrendeléseihez mindig van anyag bőven, s folyton foly az üzem, míg mi napokat látunk, futunk, hogy a még részünkre jutó megrendeléseinkhez anyagot szerezzünk, mert a megszokott bőrkereskedőink jól összeszedve magukat a háború első három évében, most csupa kényelemből némelyek határaikon pihenve, bármily czikkért fordulunk hozzájuk a „nincs“ választ kapjuk. De miután, a nehéz viszonyok közepette is fenn akarjuk tartani magunkat, bár csekély termelésre szorítkozva is, kenyerünket meg kell keressük, rá vagyunk kényszerítve, hogy munkáink árát magasra szabjuk meg. Nem örvendetes dolog ez, de segítenünk másként nincs módunkban. Segítenünk okvetlenül kell magunkon, illetve iparunkon, melynek a jövőben való biztosítására összetett erővel kell dolgozzunk. Én azt hiszem, és rendületlenül bízok is benne, hogyha a cipészség impozáns formában juttatná anyagban való szűkölködését az illetékes legfelsőbb hatóság tudomására, az eredmény megnyugtató volna. A kereskedelmi miniszteri székben ma, igazi gyakorlati férfiú ül, kinek a múltban kifejtett ténykedéseiből ítélve, érzéke van az iparügyek iránt. Ezen jelenség mi reánk csak biztató lehet, s tőlünk függ, illetve magatartásunktól, hogy e nehéz helyzetünkben jelenlegi sorsunkról és sínylődő czipészkézműiparunkról illetékes helyen panaszt téve, a bekövetkezendő béke idejére magunkat és sülyedő iparunkat megmenthessük. Azt óhajtanám, hogy e közlésem mestertársaim gondolkodását megragadná, s fájdalmas sebünkre össze-