Czipész Szaklap, 1918 (21. évfolyam, 5. szám)

1918-03-15 / 5. szám

44 CZIPÉSZ-SZAKLAP XXI tag megmaximált bőröket, mint a­hogy a „min­denható“ spekuláció parancsolja és midőn ezen lehetetlen állapotban vergődik a czipészkisipar, rakonczáilan csi­rke módon rágalmazzák a tehe­tetlenek, az értelmetlenek e legjobban szenvedő társadalmi osztályt, azt hangoztatva uton-útfelén, hogy csak a hivatalnok-osztály az, ki sínylődik a háború alatt, s a czipés­­ iparosok kiméleten zsarnokok, kik visszaélnek az adott helyzettel.­­Nem kell ahoz jogvégzettség, sőt az elemi iskolai végzettség is elég ahoz, hogy megítél­hesse hol a hiba. Nem czélom, hogy e czikk keretében leírjam az okokat, melyek ezen drá­gaságot az elfajulásba érlelték. Az én c­élom kartársaimnak eskét felróni a letargiából, szi­vük érzését és szemük ir­mát egy pont felé terelni, azon pont felé smi a c­ipész érdekek haláltusát vívnak, hol a c­ip­szek, s mi több a czipész családok fájdalma se­bei gyógysz­ere várnak. Hogy megmenthessük a c­ipészipart, hogy beteg sebeit gyógyít­­suk orvosokra van szükségünk. Nekünk magyarországi c­ipészeknek, hála a Gondviselésnek van tu­­k orvosaink saját sorainkból való cselekvőképes, jellemes erős akaratú férfiak, kiknek össze­tett ereje, bizal­mat érdemlő irányítást nyújtanak, s ha a czi­pész értelmiség­eit­ vezérlő férfiak köré cso­portosul, nagy tette­kben nyilvánulhat meg az összetett bizalom, a vállvetett erő. — M­gszé­gyenítő, lealázó az a bánásmód amelyben a magyar czipésziparosságot részesítik az ipar­ügyek legfőbb vezetői, kik megkérdezésünk meghallgatásunk nélkül, rólunk, exisztenciánk­­ról ha­ároznak rendeleteket gyártanak, és az mindig a mi gyengítésünk, a mi mellőzésünket eredményezik. Nem látjuk-e mindnyájan, nem tapasztal­juk-e szüntelenül és keserűséggel, hogy a for­galomtól elvont bőrökkel mily lehetetlen hely­zetet teremtett az „atyai“ gondoskodás? Most van bőre, talpja, stb. a hivatalnoknak, a nagy­­részvényesnek, a bankárnak, a nagytőkésnek, stb. s mind maximális áron, csak nekünk ille­tékeseknek, lábbeli készítő iparosoknak nincs, nekünk izzadnunk kell hogy hozzáférhessünk a zugkereskedő 28—30 koronás boxbőréhez, 30—100—120 koronás talpbőréhez, 28—30—35 koronás karika czérnájához. S ezen felül a fenti „nagyzsebű“ s nagybefolyású emberek, az ol­csó bőröket nem is dolgoztatják fel velünk, ne­hézséggel küzdő kisiparosokkal, hanem felsőbb gondviselésre katonai műhelyekben, olcsó árért készíttetik azt el, persze ott a megadóztatás, a fűtés, világítás közteherviselés és sok más­­féle ,súlyosbító­­ körülmény nem okoz elviselhetetlen gondokat. És az a hivatalnok gárda — nagy­­­tisztelet a kivételnek — ki boldog érzéssel vá­dolja a czipészséget a harácsolással, vígan ké­szítteti olcsó árért, az ilyen alkalmi műhelyek­ben czipőit, s bár ők folyton panaszkodnak és folyton meg is hallgatják panaszaikat — (íme az összetett erő itt is) mégis mi vagyunk a zsarolók, ámbár mi még panaszt sem nyújtha­tunk be sehová, nekünk nincs fórumunk, mi pusztulhatunk. Itt, Kolozsváron, a háború folyamán összeroskadt egész Erdély legnagyobb és egyben legelső fényes czi­­pésziszlete, mely dísze volt az egész magyarországi czipészvilágnak, ezenkívül több jobb menetű üzlet ve­getál nemcsak munkaerő hiányában, de legfőképpen anyag hiányában is. Feltétlenük­ igaz, hogy a magyar czipészkézmisipar a maga hatáskörében megtette köte­lességét, úgy az iparfejlesztés terén, mint az ifjabb czipésznemzedék nevelése terén. Nem mondhatja el feltétlen igazsággal ugyanazt magáról a czipőgyáripar, s mégis napjainkban is jobban van róluk gondoskodva anyag tekintetében, mint rólunk, kézműiparosokról. Da­czára, hogy a gyár nem nevel ifjúságot, mégis minden előny nekik járt ki, és most is nekik jár ki, holott a gyár munkásait, mi neveljük. Nagy szomorúsággal tölthet el mindnyájunkat, hogy bevonultatott segédeink csoportosan katonai mű­helyekben vannak foglalkoztatva és pedig nem mindig katonai munkák teljesítésére, hanem civil czipők is tö­megesen kerülnek onnan ki. S a katonai rokkant műhe­lyek és sok úgynevezett „Jóléti egyesületek“ műhelyei is, zsúfolva vannak katona czipészekkel. Ezen műhe­lyekben nem mindig az arra szoruló embereknek dol­goznak, hanem magas állású köztisztviselők is so­kan onnan lábbelizik magukat és családjukat is. Itten, ezen mi reánk sérelmes és káros esetekben, az a leg­nagyobb bántalom, hogy ezen sok, sok alkalmi, vagy pedig rögtönzött műhelyek megrendeléseihez mindig van anyag bőven, s folyton foly az üzem, míg mi­ na­pokat látunk, futunk, hogy a még részünkre jutó meg­rendeléseinkhez anyagot szerezzünk, mert a megszokott bőrkereskedőink jól összeszedve magukat a háború el­ső három évében, most csupa kényelemből némelyek határaikon pihenve, bármily czikkért fordulunk hozzá­juk a „nincs“ választ kapjuk. De miután, a nehéz viszonyok közepette is fenn akarjuk tartani magunkat, bár csekély termelésre szo­rítkozva is, kenyerünket meg kell keressük, rá vagyunk kényszerítve, hogy munkáink árát magasra szabjuk meg. Nem örvendetes dolog ez, de segítenünk más­ként nincs módunkban. Segítenünk okvetlenül kell magunkon, illetve iparunkon, melynek a jövőben való biztosítására összetett erővel kell dolgozzunk. Én azt hiszem, és rendületlenül bízok is benne, hogyha a c­ipészség impozáns formában juttatná anyag­ban való szűkölködését az illetékes legfelsőbb hatóság tudomására, az eredmény megnyugtató volna. A keres­kedelmi miniszteri székben ma, igazi gyakorlati férfiú ül, kinek a múltban kifejtett ténykedéseiből ítélve, ér­zéke van az iparügyek iránt. Ezen jelenség mi reánk csak biztató lehet, s tőlünk függ, illetve magatartásunk­tól, hogy e nehéz helyzetünkben jelenlegi sorsunkról és sínylődő czipészkézműiparunkról illetékes helyen panaszt téve, a bekövetkezendő béke idejére magunkat és sülyedő iparunkat megmenthessük. Azt óhajtanám, hogy e közlésem mestertársaim gondolkodását megragadná, s fájdalmas sebünkre össze-

Next