Építészeti szemle, 1895. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)
1895-01-31 / 1. szám
SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VII., SZÖVETSÉG-UTCA 45., hová a kéziratok küldendők. ------ MEGJELEN ÉVENKINT 12 FÜZET, ----Kéziratokat vissza nem küldünk. ELŐFIZETÉS: Egész évre 8 írt. ❖ Félévre 4 írt. ❖ Negyed évre 2 írt. Hirdetéseket felvesz: MAGYAR NYOMDA, VIII., JÓZSEF-UTCA 45. sz. a. ■-■ ■ ........ •" ■' ; •:* .. : '"Г IV. ÉVFOLYAM. I. FÜZET. BUDAPEST 1895 ÉPÍTÉSZETI SZEMLE SZERKESZTI: BOBULA JÁNOS. AZ ÉV KEZDETÉN. Lapunk negyedik évfolyamának a kezdetén konstatálhatjuk, hogy tevékenységünk az elmúlt három éven át nem volt ugyan meddő, hanem bizony, mi tűrés-tagadás benne, igen szerény eredményű. Arra akarunk utalni, hogy saját jól felfogott érdekünk megköveteli a buzgó tevékenységet, különösen a nyilvánosság, a publicistika terén. Ismételve sajnálattal mondhatjuk, hogy kartársaink nem szeretnek írni, nem tekintik hivatásuknak, eszméiket a nyilvánosság előtt pertraktálni, ki nem bánomságnak, e letargiának az eredménye azután az, hogy szántanak és koronálnak a hátunkon mindazok, akik arra kedvet kapnak. És az építészek kara mit tesz ezzel szemben? Semmit. Eltűrünk mi mindent. Úgy látszik, hogy már nincs az a sottiza, amit a magyar építészekkel megtenni ne lehessen. Kit kell ezért okozni? Önönmagunkat. Határtalan indolenciával eltűrjük az egynéhány nagyképű ember hatalmaskodását, akik önző céljaikat hajhászva, mindent eltipornak, ami útjukat állja. Mi pedig türelmesen hagyjuk magunkat elgázolni. A bűnnel határos könnyelműséggel eltűrtük így például az ezredéves műemlék kifundálását olyan ember által, aki még a saját talaján, a szobrászat talaján sem volt képes produkálni olyant, amiről legalább azt lehetne mondani, hogy van némi élet műveiben, mert szobrai mind megannyi, csak életnélküli figurák. Az építőművészek élhetetlensége eltűrte, hogy ez az ember diktáljon nekik és lealázza őket a charlatanizmus legalacsonyabb nemével. Ilyen műemlékekeken más művelt nemzetek művészei évtizedeken át gondolkoznak és munkálkodnak. A mi vállalkozó, érdemetlenül dédelgetett és még érdemetlenebbül anyagilag, mérték nélkül, támogatott «művészünk» — olyan műalkotást, mely ezredévekre szól, és mely nálunk még a múlt ezredévet is van hivatva kifejezésre juttatni, rövid pár hét alatt összekalapácsolt és azt egész komolyan kivitelre ajánlgatta. Igaz ugyan, hogy a városliget végén évek óta disztelenkedő, negyvenezer forintos fogpiszkáló helyébe egy másik nagyobb fogpiszkálót tervezget és erre akasztja a ringelspiljét, melyen a hét pogány magyar vezér bátran ringlizhetik, mert hiszen a keresztény génius megkoszorúzza őket, — de azért erre a másik fogpiszkálóra már a mi praktikus «művészünk»-nek nem negyven-, hanem nyolcszáz