Építészeti szemle, 1895. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)
1895-01-31 / 1. szám
ezer(!) forint kell, mely összeget ő kész Kb9(!-ig elkölteni, mert ringelspiljét addig készre is akarja csinálni. Ez történik a magyar építőművészek szeme láttára. A legközelebbi múltban eltűrtük azt is, hogy magyar pénzen egy, a «magyarságát» fitogtató főúr arcul csapta az egész magyar építőművészet kart; eltűrtük, hogy szemébe hogy magyar pénzen németek által terveztetett magyar színházat, mely színházra még a kormány is kétszázezer forintot akart megszavaztatni és csak azon múlt, hogy a parlamentben több volt a hazafiság nemzetisége iránt, mint a kormányban, és a parlament a hazafiatlan irányzatú vállalatot nem akarta támogatni. Helyesen és bölcsen cselekedett. De a hivatott építészi kar nemcsak eltűrte ezt a gyalázatot, hanem mélységesen hallgatott is hozzá, holott az ilyen dolgok miatt kellett volna a magyar építészeknek nagy ellenagitációt csinálni és szükség esetén a legmagasabb fórumokhoz is folyamodni. Nem tettük! Keleti fatalizmussal nézzük, hogy terjeszkednek és még a magyar városokat is ellepik az idegen, nagyobbára német építőművészek.» Hála istennek, annyi magyar építőművészünk van már, hogy egyátalán nem szorulunk az idegenek segítségére. Sőt sajnosan tapasztaljuk, hogy sok hazai építőművészed erőnk parlagon fekszik épen az idegenek dédelgetése miatt. Pedig addig, míg saját erőink vannak, nem szabadna az idegenekkel, bevándorlottakkal elárasztani az ország útjait. Ezt addig, míg saját erőink parlagon feküsznek, még akkor sem szabad tenni, ha a bevándoroltak ezerszer is azt mondogatják, hogy hiszen ők is a magyarokkal éreznek és ha ezt különböző variációkban a miniszterek előtt is elrecitálják, mert a tapasztalatból tudjuk, hogy amikor ezek az újdonsült «hazafiak» néhány óra múlva a sörös kancsók mellé jutnak, nemcsak az összes magyar építészeket szidják, hanem az egész magyar nemzetet, azokkal a miniszterekkel együtt, akiknek rövid idő előtt hódoltak, — legyalázzák. Ilyenekben és ilyen téren nem tud, nem bír, nem akar lenni senki cchauvinista; pedig ha valahol helyén és megtámadhatatlanul megállhat a chauvinizmus, akkor ez a tér az, amelyen követni lehetne. De még a magyar chauvinista lapok sem hederítenek erre valamit; sőt akarva, nem akarva, tudva, nem tudva — mi a végeredményben mit sem változtathat — ütik a hazai erőket azzal, hogy az idegen charlatánokat dédelgetik. Mi ezt mind eltűrjük. Hogy is nem? mikor még azt is eltűrjük, hogy az építészeti pályázatok ne rendszeresíttessenek, hanem hogy maradjanak meg a maguk elposványosodásában; — és ezt az állapotot szentesítjük mi magunk a magyar mérnök- és építész-egylet nagyképű idevágó határozataival. Sehol a világon nem űznek oly nagy humbugot a tervezések pályázatával, mint mi nálunk; — és sehol a világon az emberek nem oly vakmerők, mint nálunk, mikor az egyes tervezetek díjazása napirendre kerül. Folytathatnék e sorozatot tovább, hanem szégyenpír futja be arcunkat, ha arra gondolunk, mi mindent eltűrünk mi magyar építőművészek anélkül, hogy legalább tiltakozó szavunkat emelnék fel az ellen, ami az anyagi érdekeinket csonkítja. Mindenki azt fogja kérdezni e fejtegetéseknél: hol van ilyenkor a híres, nagyképű magyar mérnök- és építész-egylet? A dolog természeténél fogva ez a szemérmetes testület hallgatni kény-