Cigányfúró, 1994. 1. szám, június

Balogh Attila: Elköszöntő

gati emberjogi konferenciákon felolvasott cigány-, illetve 56-os „szemrehányó”-leltár segítségével a „másként gon­dolkodó” meghatározása váltotta fel, s legalizáltatta a ha­talommal. A szocializmus közművelődésirányítói „viszont­legalizációként” engedményeket tettek az egyelőre csak mennyiségi cigány értelmiségnek azzal, hogy etnikumuk elismerését célzó törekvéseit egy-egy származási bankett alkalmával elnézték, és szemet hunytak a folklór túlzott használata fölött, ami többnyire annyit jelentett, hogy a Hopp, te Zsiga! című népdalt már cigányul is el lehetett énekelni. Ebbe a dalárdába olyan kottaolvasókat hívtak meg és ruháztak fel a népért szólás-éneklés kincstári man­dátumával, akik bizonyságot tettek arról, hogy hajlandóak kinyalni az MSZMP pénztárcáját, és még a cigány nyelvet is beszélik. Egy-két hamis hangot jó előre elszigetelve – akik felhív­ták a figyelmet arra, hogy a cigányok forradalmának ello­pása megy végbe –, megdaloltatták a Magyarországi Cigá­nyok Kulturális Szövetségét, amely szövetség a kultusztár­cától gebinbe megkapta a cigányság kulturális képvisele­tének a jogát, míg a politikai jogok képviseletét a Hazafias Népfrontban hazafiskodó Magyarországi Cigányok De­mokratikus Szövetsége „nyerte el”, mintegy a nemzetisé­gi szövetségek analógiájaként. A cigányul beszélő klánok, felhasználva a nyelvi kurió­zumot, bejáratosak lettek a közéletiség termeibe, a KISZ-és pártfunkcionáriusok, ha korrigálva is, de teret enged­tek a szelídített marxizmus cigány adaptálásának. A nyel­vet nem beszélő cigány művészek, megsejtve, hogy a nem­zetiségi definíció egyik feltétele a saját nyelv, elérkezett­nek látták az időt arra, hogy legalább annak indulatszava­it megtanulják, bizonyítva ezzel, hogy a kiváltságos, a köz­életiséget immár gyakorló rokonokhoz tartoznak. A cigány értelmiség opportunizmusa csúcsteljesítmé­nyének, a Kommunista Kiáltvány cigány nyelvű fordításá­nak születésekor a szamizdat sajtóban megrendítő erejű tanulmányok láttak napvilágot a cigányság szociális és et­nikai nyomoráról. Ennek a szellemi szinkron­késésnek nem az lett a következménye, hogy a cigány értelmiség megosztódott, hanem az, hogy a népről való szólás jogát származási szemponthoz kötötte. A „fehér” értelmiség pedig a rendszert kompromittálni képes cigány ügy zic­cerjét kiengedte a kezéből, s egy rövid ideig az 56-os sérel­mek társtémái a városi polgárság elszegényedése, a peda­gógusok rossz körülményei, stb. lettek. Az Újszövetség cigány nyelvre fordításakor már más po­litikai szembenállás rajzolódik ki. A rendszerváltáskor a népi és az urbánus ellenzék végre megszabadulhatott a ci­gány ügytől, és könnyedén átlovagolhatott az ökológia, az alternatív katonai szolgálat, a szabadegyházak, a magyar­ság sorskérdései, a trianoni békeszerződés újragondolása, a reformgyógyítás, a homoszexualitás humánus megítélé­se stb. területeire. Ezeket az ellenzéki harcmezőket csak részben tudta a hatalom államosítani, s így sokan, ízlésük­nek megfelelően, maradhattak ellenzékben, szobatiszta programot választva a repertoárból. A cigányság mégsem maradt „súgók” nélkül, mert az emigrációkból hazava­koskodott egy-két értelmiségi visszaköveteli szocio-jussát, vadászterületét. De a népet az uszítás lázában itthagynák, ha politikai tevékenységük miatt ismét menekülni kény­szerülnének. A rendszerváltás után olyan túlkínálat jelentkezett a jo­gokból, hogy a már korábban is „politizáló” cigány értel­miség közigazgatási buktatók nélkül alakíthatta meg poli­tikai és művelődési egyesületeit. A cigánytelepi lakosság pedig csodálkozott, hogy városi rokona gyakrabban jár ki hozzá nyomorúságát képviselni, sőt, származásának nyílt vállalására uszítja, ami pedig az asszimiláció „komfortjá­nak” feladásával jár. A cigány „társadalom” belső szerkezete folytán ugyan „törzsi” szempontokat sugallt az értelmiségnek az egyesü­letek, szervezetek megalakításához, de a nemzetségi, tör­zsi, családi „klikkek” mégis össz­cigány követelésként fo­galmazták meg – a történelmi nemzetiség szintjén – a nyelvi és kulturális autonómiát is magába foglaló egyéni és kollektív kisebbségi jogokat. A cigány „törzsek” össze­fogása – a különböző nyelvi és kulturális hagyományok el­lenére – a hazán belüli cigány „internacionalizmust”, törzsszövetséget, újkori vérszerződést eredményezett, a parlamenti szék­honfoglalás, az idegen valláscivilizáció felvételének kockázatával. Az elkerülhetetlen összefogás leolvasztotta a cigány „törzsek” pszichéjéről a nacionalista hormon jegét, s im­már szabadon gondolkozhatott a nemzet-, a kisebbségte­remtés jogi, kulturális és politikai paramétereiről. A cigányság úgy vált Európa legdinamikusabb kisebbsé­gévé, hogy – a „szokásos” kriminalisztikai eseteket nem idesorolva – megőrizte a spontán diaszpóra kínálta lehető­ségeket, miközben nem törekedett egy lehetséges egy ha­zába településre. A béke totális eszközével, a művészettel leénekelte, letáncolta a baszkok, katalánok, vallonok, fla­mandok, írek, székelyek a haza nyelvi és jogi fészkét áhító „szeparatista” konformizmusát, úgy, hogy közben ezek­nek a kisebbségeknek kettős identitású cigánya maradt, mint baszk-, katalán-, flamand-, székely-, sőt stb. -cigány. A különböző „anyaországokhoz” tartozó cigányok pár­beszéde lobby-veszélyt nem hordoz, mert a cigányság mindenütt a társadalmi periférián él. Egy-egy diszkrimi­nációra tőkemegvonással nem tud felelni, másrészt az In­diában rekedt magyar kisebbség politikai és etnikai jogai nem hozhatók összefüggésbe a Magyarországon élő in­diai kisebbség jogaival. A magyarországi cigány szerveze­tek nemzetközi kapcsolataik ellenére politikai agresszivi­tást, etnikai revizionizmust nem importálnak, de nem is exportálnak a romániai oláh-cigánynak az erdélyi, a szerb-cigánynak a vajdasági magyar ellen. A cigányság ha­zátlan státusza végleges, illetve etnikailag úgy inflálódott, hogy a nagy népek nemzeti inflációjakor nem gyűrűzik ki a perifériára a nemzeti állam fogalmának a számonkéré­se. A történelmen kívüliség kegyelmi állapotának megvolt az az előnye, hogy a népek háborúiban a cigány „csak” baka volt, a politikai és gazdasági recesszió kikerülte. De a szegénység páncélja mögül kibújó cigány értelmi­ség óhatatlanul előráncigálja meleg óljából a „felkészület­lensége” miatt manipulálható cigányság millióit. Az Eu­rópába menetelés folytán a szabványosítást óhajtó népek levetett dalait, történelmüket a cigányság hordozza to­vább, remélve, hogy ő maga is szabványos néppé válhat egyszer. A történelem­ alattiságból kilépve – a kezdeti ne­hézségek miatt – csak morális okokat vett észre a civilizá­ció jelszava mögött konfrontálódó rétegek s érdekek har­caiban, az alibi-háború s az alibi-béke technikai részleteit nem ismerte. Legújabb kori szegénységének a szokásos szubtrópusi maflaságon kívül ez a fő oka. „Patriarchális”

Next