Cigányfúró, 1994. 1. szám, június
Balogh Attila: Elköszöntő
szemlélete a civilizált nőt s a komputert kezelő férfit egyaránt elutasította – a termékenység időszakában különösen. Kettős feladata lett a cigány értelmiségnek: egyrészt, hogy szakítson a cigány nő illetve férfi archaikus zsánerképével, másrészt, hogy az értelmiségi lét helyzeteit úgy csempéssze be saját életébe, hogy családi rítusait, illetve a nem-cigány értelmiséggel tartott kapcsolatát egyensúlyba hozza. A spontán népi megmozdulásoktól ez az izegni-mozogni megtanult értelmiség vette át a hatalmat. Cigány búcsúkba, templomokba az értelmiség asszisztálása, jóváhagyása nélkül filmezni, szolidaritást kifejteni nem volt tanácsos, mert a lemagyarozáson, lezsidózáson túl a törzsi nacionalizmus jelszavai, a le-rom-ungrózás, le-oláh-cigányozás is várható volt. Ezek után nem a néppel, hanem a népért szólás monopóliumával rendelkezővel, a cigány értelmiséggel kellett tárgyalnia az illegalitásból „kikecmergő” pártcsíráknak. A cigányság egyre súlyosabb helyzetét a politikai pártok profiljuknak megfelelően ugyan próbálták képviselni, de a beidomításon túl többre nem jutottak. Sőt, némely cigány szervezettel a cigányság kasztráltatását is „elfogadtatták”. A „buta” százezrek a pártok porszívói alá kerültek, s kellő „meggyőzés” után a cigány misszionáriusok közbenjárásával álltak sorba az ingyenkonyha, ingyen politikai képviselet illuzionistái előtt. A „progresszív” cigány értelmiség egy rövid ideig az ideológiai mézesmadzag pátoszával maga mellé tudta állítani a liberális értelmiségből leforgácsolódott plebejus ellenzéket, de ez az ellenzék a legalitás gyönyöreit megismerve a cigány önszerveződést, az egyesületesdit már nem tartotta szellemileg rentábilisnak. Az eszme aranyfüstjén át sem a cigány, sem a magyar értelmiség nem látta meg a cigány tömegek etnikai vegetálását, s ezért „végleg” elszakadtak egymástól, teret engedve, stadiont építve a Csodaszarvas és a Feketevonat nacionalista versenyfutásának, miközben a célszalag mögött tátongó szakadékot kitüntetésekkel, oklevelekkel takarták le. Ennek a kettészakadásnak a mentén, egyik vagy másik oldalán, nem magyar, illetve cigány politikai érdekek, még csak nem is a származástól független eszmei akaratok konfrontálódtak, hanem éppen a nem-cigány „asszisztensek” elhagyása, kívülállása miatt „hatalomra” került, s immár a képviselet monopóliumával rendelkező cigány értelmiségi klikkek. Ezt a „belső” megosztottságot a finanszírozó Hivatal a kisebbségi törvénytervezet riogatásakor úgy találta, hogy a cigányság törzsi megosztottsága miatt nem egységes, nem rendelkezik anyaországgal, s ha mégis követel klasszikus nemzetiségi jogokat – lásd kisebbségi önkormányzat –, akkor ezt bizonyára egy olyan „idegen” kisebbség súgása miatt teszi, amely kisebbség a nemzetiségi státusz politikai adminisztrálásában diszkriminációt vél emlékei miatt, de a cigányságot mégis maga előtt tolja a megszámlálás agitátoraihoz. Ezt a teóriát híresztelve a cigány politikai és kulturális önszerveződést az európai liberalizmussal „fékentartani” már nem lehetett. Ezért a Hivatal, a nemzeti, a nemzetbe tartozók liberalizmusát kínálta föl a sok-süköző cigány értelmiségnek, sajtó s egyebek alapításához. A két liberalizmus közé szorított cigány értelmiség „megpróbáltatások” nélkül tapasztalhatta, hogy sem az egyik, sem a másik, a kommunizmus szarkofágja mögül kitápászkodó nemzetvédő tanulmány nem tudta össztársadalmi akarattá bűvölni az idegengyűlöletet. Az állami nacionalizmus „lemenekült” lappangani a sovinizmust immár nyíltan is vállalhatóvá tevő „kis pártokba”, uszítva és történelmi magyarázkodással fűtve a magyar politikai közéletet a revízió, a revans szükségességére. Az idegengyűlölő kft.-k, megtapasztalva a zsidóelleneségük miatti nemzetközi reagálást, tőkemegvonást, át kellett hogy helyezzék diszkriminációs affinitásukat a csak bottal, gyújtogatással védekezni tudó s akaró cigányságra. A rutin-antiszemiták nem keverték össze a könyv népét a könyvtelenség népével, s így a cigányság, nemzetközi védtelensége miatt, jobb szondának bizonyult a rasszizmus modellezésére, s mint szocio-baktérium ismét megerősíthette a pozícióját a társadalom perifériáján. Az ettől a perifériától megrettenő cigány asszimilátorok a „magyar” polgári egzisztencia szimulálásával, a kívülállók kényelmével menekültek vegyes házasságokba, kozmetikumokkal takarva el rasszjegyeiket. Akinek pedig nem volt „ilyen” rasszjegye, rasszjegy-szándéka, az példamutatással vállalhatta a mások cigányságát. Az egyetlen aktív és támogatott „művészi” terület továbbra is a folklór maradt, de kényszerpályaként, akárcsak az amerikai négerek esetében az atlétika, a boksz és a rap. A felemelkedést kizárólag a zenébe menekített identitás valósíthatta meg, s a népzenénél igényesebb értelmiségi nem Bartók- vagy Kurtág-hangversenyekre járt, hanem visszakényszerült a folklórmaffia által „elfoglalt” belvárosi táncházakba, mert származási kondícióját csak itt tudta karbantartani. A szonettes-nagypolgáriságban élő magyar költők idegenkedtek a spontán líra autodidaktáitól. A cigányság, mint tömeg, mint nép, alkohol- és bűnérzékenyen a társadalom perifériáján élt, ezeket az etnikum gödröket kutatásra érdemesen már belakta, eközben a cigány költők, festők a művészet perifériájára szorultak ki, de már közös gödör nélkül, noha ez is alkalmas volt a kutatásra, riogatásra, licitként az urbánusoknak a népiek ellen. Az irodalmi, művészi közélet kezdett úgy viselkedni, mint az amerikai régészet: óvakodott attól, hogy „Columbus-ellenes” kincseket, indián önazonosságot inspiráló leleteket találjon, s ezért dinoszauruszok s növényi csodák rekonstruálásába fektette szakértelmét. A nemzet régészei még a „nékoszizmus” idején is „csak” a tanyai, a szegény paraszti ásatási területeket forgatták föl, de a cigányság fertőzött Bikini szigeteit messze elkerülték, s így a cigány tehetségek gondozása a rendőrségnek, mint társadalomtudományi rehabilitációs szakintézménynek a hatáskörébe sodródott. Ma már nyilvánvaló, hogy ha a betegbiztosítási kékcédulán a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalnak, mint munkáltatónak a pecsétje van, akkor sok hipochonder jelentkezik a cigányság kóros tüneteivel – funkcionális zavarok a művészetben, a népiség karizmatikus fölvállalása, szocpol-ihletésű alkotások létrehozása –, mert rentábilis a nemzeti liberalizmus filléreiből élni. A prioritást önmagának tulajdonító mandiner-identitású értelmiség, a nemzet-megcsinálás infantilis illúziójával, a tömegek „hasznos” nyomorának a lefényképezésével és szabadelvű zsúrokon való kiállításával jelentkezik a betegfelvételi irodán, hogy a „most már népét”, tudniillik a cigányság tömegeit fölajánlja privatizálni a Hivatalnak, biztosítva őt arról, hogy a kallódó cigány értelmiségieket maga mellé gyűjti, megművészíti őket, s a „műalkotásokból” cigány újságot