Cigányfúró, 1994. 1. szám, június

Balogh Attila: Elköszöntő

szemlélete a civilizált nőt s a komputert kezelő férfit egya­ránt elutasította – a termékenység időszakában különö­sen. Kettős feladata lett a cigány értelmiségnek: egyrészt, hogy szakítson a cigány nő illetve férfi archaikus zsáner­képével, másrészt, hogy az értelmiségi lét helyzeteit úgy csempéssze be saját életébe, hogy családi rítusait, illetve a nem-cigány értelmiséggel tartott kapcsolatát egyensúlyba hozza. A spontán népi megmozdulásoktól ez az izegni-mozog­ni megtanult értelmiség vette át a hatalmat. Cigány bú­csúkba, templomokba az értelmiség asszisztálása, jóváha­gyása nélkül filmezni, szolidaritást kifejteni nem volt taná­csos, mert a lemagyarozáson, lezsidózáson túl a törzsi na­cionalizmus jelszavai, a le-rom-ungrózás, le-oláh-cigányo­zás is várható volt. Ezek után nem a néppel, hanem a né­pért szólás monopóliumával rendelkezővel, a cigány értel­miséggel kellett tárgyalnia az illegalitásból „kikecmergő” pártcsíráknak. A cigányság egyre súlyosabb helyzetét a po­litikai pártok profiljuknak megfelelően ugyan próbálták képviselni, de a beidomításon túl többre nem jutottak. Sőt, némely cigány szervezettel a cigányság kasztráltatását is „elfogadtatták”. A „buta” százezrek a pártok porszívói alá kerültek, s kellő „meggyőzés” után a cigány misszio­náriusok közbenjárásával álltak sorba az ingyenkonyha, ingyen politikai képviselet illuzionistái előtt. A „prog­resszív” cigány értelmiség egy rövid ideig az ideológiai mézesmadzag pátoszával maga mellé tudta állítani a libe­rális értelmiségből leforgácsolódott plebejus ellenzéket, de ez az ellenzék a legalitás gyönyöreit megismerve a ci­gány önszerveződést, az egyesületesdit már nem tartotta szellemileg rentábilisnak. Az eszme aranyfüstjén át sem a cigány, sem a magyar értelmiség nem látta meg a cigány tömegek etnikai vege­tálását, s ezért „végleg” elszakadtak egymástól, teret en­gedve, stadiont építve a Csodaszarvas és a Feketevonat na­cionalista versenyfutásának, miközben a célszalag mögött tátongó szakadékot kitüntetésekkel, oklevelekkel takarták le. Ennek a kettészakadásnak a mentén, egyik vagy másik oldalán, nem magyar, illetve cigány politikai érdekek, még csak nem is a származástól független eszmei akara­tok konfrontálódtak, hanem éppen a nem-cigány „asszisz­tensek” elhagyása, kívülállása miatt „hatalomra” került, s immár a képviselet monopóliumával rendelkező cigány értelmiségi klikkek. Ezt a „belső” megosztottságot a fi­nanszírozó Hivatal a kisebbségi törvénytervezet riogatása­kor úgy találta, hogy a cigányság törzsi megosztottsága mi­att nem egységes, nem rendelkezik anyaországgal, s ha mégis követel klasszikus nemzetiségi jogokat – lásd ki­sebbségi önkormányzat –, akkor ezt bizonyára egy olyan „idegen” kisebbség súgása miatt teszi, amely kisebbség a nemzetiségi státusz politikai adminisztrálásában diszkri­minációt vél emlékei miatt, de a cigányságot mégis maga előtt tolja a megszámlálás agitátoraihoz. Ezt a teóriát hí­resztelve a cigány politikai és kulturális önszerveződést az európai liberalizmussal „fékentartani” már nem lehetett. Ezért a Hivatal, a nemzeti, a nemzetbe tartozók liberaliz­musát kínálta föl a sok-süköző cigány értelmiségnek, sajtó s egyebek alapításához. A két liberalizmus közé szorított cigány értelmiség „megpróbáltatások” nélkül tapasz­talhatta, hogy sem az egyik, sem a másik, a kommuniz­mus szarkofágja mögül kitápászkodó nemzetvédő­ tanul­mány nem tudta össztársadalmi akarattá bűvölni az ide­gengyűlöletet. Az állami nacionalizmus „lemenekült” lappangani a sovinizmust immár nyíltan is vállalhatóvá te­vő „kis pártokba”, uszítva és történelmi magyarázkodással fűtve a magyar politikai közéletet a revízió, a revans szük­ségességére. Az idegengyűlölő kft.-k, megtapasztalva a zsi­dóelleneségük miatti nemzetközi reagálást, tőkemegvo­nást, át kellett hogy helyezzék diszkriminációs affinitásu­kat a csak bottal, gyújtogatással védekezni tudó s akaró ci­gányságra. A rutin-antiszemiták nem keverték össze a könyv népét a könyvtelenség népével, s így a cigányság, nemzetközi védtelensége miatt, jobb szondának bizonyult a rasszizmus modellezésére, s mint szocio-baktérium is­mét megerősíthette a pozícióját a társadalom perifériá­ján. Az ettől a perifériától megrettenő cigány asszimiláto­rok a „magyar” polgári egzisztencia szimulálásával, a kí­vülállók kényelmével menekültek vegyes házasságokba, kozmetikumokkal takarva el rasszjegyeiket. Akinek pedig nem volt „ilyen” rasszjegye, rasszjegy-szándéka, az példa­mutatással vállalhatta a mások cigányságát. Az egyetlen ak­tív és támogatott „művészi” terület továbbra is a folklór maradt, de kényszerpályaként, akárcsak az amerikai nége­rek esetében az atlétika, a boksz és a rap. A felemelkedést kizárólag a zenébe menekített identitás valósíthatta meg, s a népzenénél igényesebb értelmiségi nem Bartók- vagy Kurtág-hangversenyekre járt, hanem visszakényszerült a folklór­maffia által „elfoglalt” belvárosi táncházakba, mert származási kondícióját csak itt tudta karbantartani. A szonettes-nagypolgáriságban élő magyar költők idegen­kedtek a spontán líra autodidaktáitól. A cigányság, mint tömeg, mint nép, alkohol- és bűn­érzékenyen a társada­lom perifériáján élt, ezeket az etnikum gödröket kutatás­ra érdemesen már belakta, eközben a cigány költők, fes­tők a művészet perifériájára szorultak ki, de már közös gödör nélkül, noha ez is alkalmas volt a kutatásra, rioga­tásra, licitként az urbánusoknak a népiek ellen. Az irodal­mi, művészi közélet kezdett úgy viselkedni, mint az ameri­kai régészet: óvakodott attól, hogy „Columbus-ellenes” kincseket, indián­ önazonosságot inspiráló leleteket talál­jon, s ezért dinoszauruszok s növényi csodák rekonstruá­lásába fektette szakértelmét. A nemzet régészei még a „nékoszizmus” idején is „csak” a tanyai, a szegény pa­raszti ásatási területeket forgatták föl, de a cigányság fer­tőzött Bikini szigeteit messze elkerülték, s így a cigány te­hetségek gondozása a rendőrségnek, mint társada­lomtudományi rehabilitációs szakintézménynek a hatás­körébe sodródott. Ma már nyilvánvaló, hogy ha a betegbiztosítási kékcé­dulán a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalnak, mint munkáltatónak a pecsétje van, akkor sok hipochonder je­lentkezik a cigányság kóros tüneteivel – funkcionális zava­rok a művészetben, a népiség karizmatikus fölvállalása, szocpol-ihletésű alkotások létrehozása –, mert rentábilis a nemzeti liberalizmus filléreiből élni. A prioritást önmagá­nak tulajdonító mandiner-identitású értelmiség, a nem­zet-megcsinálás infantilis illúziójával, a tömegek „hasz­nos” nyomorának a lefényképezésével és szabadelvű zsú­rokon való kiállításával jelentkezik a betegfelvételi irodán, hogy a „most már­ népét”, tudniillik a cigányság tömegeit fölajánlja privatizálni a Hivatalnak, biztosítva őt arról, hogy a kallódó cigány értelmiségieket maga mellé gyűjti, megművészíti őket, s a „műalkotásokból” cigány újságot

Next