Cigányfúró, 1995. 5. szám, október
Angus Fraser: Mennyi iránymutatást remélhetünk maguktól a cigányoktól
roma közösség tagja” értelmében használandó. Nem utolsó sorban azért született ilyen döntés, mert a bírák számára elképzelhetetlen volt, hogy a Parlament elfogadott egy olyan törvényt, amelyik pusztán etnikai hovatartozása miatt pénzbírságra ítél valakit. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy a „cigány” szó jelentése nem egyéb, mint „nomád életmódot folytató, állandó munkával és állandó lakhellyel nem rendelkező személy”. Kimondták tehát, hogy bárki lehet az egyik napon „cigány”, míg a másikon nem. Ezt a felfogást újították meg a rákövetkező évben, az 1968-ban kibocsátott „Caravan Sites Act” („Törvény a parkolóhelyekről”, mely a kisebb-nagyobb csoportok ideiglenes telephelyeiről rendelkezik) ugyanis gondoskodott a „cigány táborhelyek” megrendszabályozásáról. A törvény úgy határozta meg a cigányokat, mint „nomád életformát folytató személyeket, fajra és származásra való tekintet nélkül”, kiemelve ebből a kategóriából a vándor mutatványosokat, illetve a vándorcirkuszokhoz tartozókat. Ily módon az, hogy valakit cigánynak tekintettek-e vagy sem, kifejezetten életformájától, nem pedig kulturális vagy etnikai hovatartozásától függött. Mára ez az egyetlen meghatározás, amelyik megmaradt az angol törvények szövegében, mivel a „vagy cigány” kifejezést diszkriminatív jellege miatt törölték az országutakra vonatkozó rendelkezésből. A szó etnikai értelmezését ismét megerősítették egy másfajta jogi összefüggésben, amelyben az országutak és parkolók kapcsán megteremtett precedensek nem szükségszerűen mérvadóak. Ez az értelmezés egy olyan bírósági ítélet eredményeképpen bukkant fel, amelyik az 1976-ban kibocsátott, Nagy-Britanniában a faji alapon való diszkriminációval szembeni védelmet biztosító „Race Relations Act”-en (Törvény a fajok közti kapcsolatokról) alapul, mely meghatározza a „bőrszín, faj, nemzetiség, nemzeti vagy etnikai hovatartozás” jelentését. Az arra vonatkozó érvek, hogy vajon a cigányságra is érvényes-e a fajok közötti kapcsolatokat szabályozó törvénykezés védelme, már az 1965-öt, az első ilyen törvény kiadásának időpontját követő években mérhetetlenül elszaporodtak, s rengeteg erőfeszítést igényeltek az egyes kocsmárosok által kihelyezett „CIGÁNYOKNAK TILOS!” feliratú táblák miatt. Az első törvény rendelkezéseivel összhangban maguk ezek a táblák nem voltak törvényellenesek, ám később annak nyilvánították őket. Néhány kocsmáros azonban biztosabb hátteret teremtett magának azon szöveg kihelyezésével, hogy „ÚTONJÁRÓKNAK TILOS!”, ami azután igen trükkös jogi megfogalmazásokat eredményezett, amikor a Commission for Racial Equality (Bizottság a Faji Egyenlőségért) meg akarta tiltatni egy ilyen tábla elhelyezését London keleti részében, a „THE CAT AND MUTTON” (A Macska és Ürühús) elnevezésű kocsmában, s az ügy először – 1987-ben – a Westminster Megyei Bíróság, majd 1988-ban a Feljebbviteli Bíróság előtt szerepelt jogi érdeklődést keltő célzásként. A kérdés úgy hangzott, hogy vajon az áruk kiadásának, illetve a szolgáltatások teljesítésének ilyenfajta megtagadása vajon „faji alapon történő diszkrimináció”-e? A Megyei Bíróság ítélete nem fogadta el a CRB azon állítását, mely szerint ebben az esetben az „útonjáró” és a „cigány” rokonértelmű, egymással fölcserélhető fogalmak, illetve hogy a cigányságot etnikai csoportnak kell tekinteni, arra a következtetésre jutottak, hogy a „THE CAT AND MUTTON”-ban láthatóhoz hasonló kiírások nem törvénysértőek, ezért az eljárást megszüntették. A Feljebbviteli Bíróság megerősítette ezt az ítéletet, abban az értelemben, hogy az „útonjáró” kifejezés nem rokonértelmű a „cigány” névvel, így a fenti kiírás által kizárt személyek köre nem korlátozódik csupán a cigányokra, emiatt ebben az esetben nem beszélhetünk közvetlen diszkriminációról. Ugyanakkor viszont megerősítették, hogy az említett törvény szempontjából a cigányság etnikai közösségnek tekintendő. A „CIGÁNYOKNAK TILOS!” kiírás tehát e döntés értelmében törvényellenes. Mi több: az „ÚTON JÁRÓKNAK TILOS!” szövegű kiírás a cigányokra nézve továbbra is közvetett diszkriminációt jelent, minthogy (a nem-vándorlók részéről) egy olyan állapot feltételezését jelenti, amelyik sokkal gyakrabban vonatkozik rájuk, mint az egyéb faji csoportok tagjaira. Talán bocsánatot kellene kérnem amiatt, hogy így elmerültem a jog finomságaiba, ám ennek az az oka, hogy úgy találom, itt is felbukkan a cigányság identitásának ugyanazon kérdése, mely már első európai megjelenésüktől fogva végigkíséri őket a kontinensen átívelő vándorútjukon, s a brit bíróságok fent leírt jogi kétségei igen jól illusztrálják azt a fontos dilemmát, amelyik a cigányság bármiféle tanulmányozásának megtagadását eredményezheti. Vajon a definiálás legfontosabb eleme az életforma lenne? Ez a bemutatott esetekben talán elegendő is az azonosításhoz, ám teljesen elégtelen annak a számos cigánynak az esetében, aki elfogadta a letelepedett életformát és már nem ”vándorol”, de kétségtelenül cigánynak tekinti önmagát. Másrészről viszont, ha a biológiai és származástani tényezőnek tulajdonítunk túlzott jelentőséget, az könnyen abszurd határvonalak meghúzásához vezethet: a cigány népesség a többi népcsoporthoz hasonlóan különböző elődök keveredéséből ered. Ha szentelünk némi időt a matematikai becslésnek, annak az lesz az eredménye, hogy ha a cigányság Európába érkezése óta eltelt periódust vizsgáljuk, akkor minden százból négy, nem cigányokkal kötött házasság azzal jár, hogy a földrész cigánysága hetven százalékának elődei között találunk nem-cigány elődöket. Százból három ilyen házasság esetén ez az arány hatvan százalék lenne. (A Harmadik Birodalomban a faji megközelítés fogalmi és gyakorlati nehézségei elvezettek egyrészt a cigányság származástanát kutató hatalmas hivatali apparátus megteremtéséhez, másrészt viszont a cigány elődök azon szintjének meghatározásához, amelyik már elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy valakit cigánynak tekintsenek – ami esetenként az érintettek haláltáborba hurcolását jelentette.) Az ember végül abban az értelemben tér vissza az „etnikai” kritériumhoz, ahogy ezt a kifejezést az angol Feljebbviteli Bíróság használta 1988 júliusában. Sokat segíthet, ha hosszabban időzünk annál az indoklásnál, amelyik csírájában ebből az ítéletből kiolvasható. Ez ugyanis úgy találta, hogy „létezik számos olyan ember, aki karavánokkal, zárt tehergépkocsikkal, átalakított buszokkal, kamionokkal, teherautókkal és más gépjárművekkel jár szerte az