Cigányfúró, 1995. 6. szám, december
John Sampson: Pandzsábi-cigány párhuzamok
* John Sampson PANDZSÁBI-CIGÁNY PÁRHUZAMOK Azoknak a kutatóknak, akik a cigányság indiai eredetére vonatkozóan a néprajz területén keresnek járulékos bizonyítékokat, igen megnehezíti a dolgát az a sajnálatos tény, hogy a romák szokásaikat – néhány figyelemreméltó kivételtől eltekintve – más népektől, kölcsönözték, népmesekincsük pedig azonos azzal, ami számtalan változatban kering az egész indoárja nyelvcsalád körében. Ha eltekintünk Komnavine mítikus kitalációjától, akkor elmondhatjuk, hogy eredeti cigány népdal nem létezik: a Paspati által idézett „ősi” daltöredékek kritikai vizsgálata arra a felfedezésre vezet, hogy a bemutatott példák csaknem mindegyike újgörög – erotikus vagy klephtikus – népdalok puszta átirata cigány tolmácsolásban, melyekben még a hellenisztikus balladák versmértéke is megőrződött. Tény, hogy a romák mindig is a mások által kitalált dolgok megrögzött kölcsönvevői voltak, bárhol is lelték fel azokat. Groome „kultúrahordozói” elmélete, mely szerint a cigányság még a 11. századot megelőzően, egy ismeretlen időpontban feltöltekezett indiai mesékkel, melyeket azután elterjesztett a Balkán-félsziget lakói között egyrészt nem igazolható egykönnyen, másrészt pedig még akkor is csak igen korlátozottan alkalmazható, ha egyáltalán elfogadjuk. Nyilvánvaló botorság indiai párhuzamok meglétére alapozni az érvelést olyan cigány népmesék esetében, amelyeknél – mint ez gyakran bizonyítottnak tűnik – egy későbbi változat egyszerűen átvehető görög vagy szláv forrásból is. Ahhoz, hogy a tisztán indiai elemeknek a cigány mesekincsben való továbbélését meggyőzően igazolhassuk, az olyan példákra kell fordítanunk figyelmünket, amelyek kizárólagosan az ind és a roma népesség sajátjai, és amelyek ismeretlenek az indoárja nyelvcsaládhoz tartozó többi kultúrában. Jómagam ezen a téren nem vagyok túlzottan járatos. Másokra hárítom a felelősséget annak eldöntéséért, hogy vajon létezik-e erre vonatkozóan meggyőző bizonyíték. Én megelégszem pusztán annyival, hogy a néprajzkutatók elé tárok egy, az én számomra teljesen új történetet, amelyikben párhuzamokat fedezhetnek fel egy vitathatatlanul, igazoltan indiai eredetű mesével. Ha több nem is, ennyi legalább még abban az esetben is tagadhatatlan, ha a későbbiek során felbukkanna az a megjegyzés, hogy Hamupipőke cipellőjének változataival is gyakran találkozhatunk másutt. Ezen kiragadott példa csupán az egyik azon számtalan mese és dal közül, amelyeket D. E. Yates kisasszony és jómagam gyűjtöttünk egy átlagos cigány fémműves közösségben. A mesét Yorska Coron, a csoport vezetőjének egyik fia mondta el nekünk: ISTEN ÉS A FAVÁGÓ Volt egy öregember, aki kiment az erdőre fát vágni. Ottan ült egy ágon, és azt fűrészelte. Arra szekerezett egy idegen, és odakiáltott az öregnek. – Ember! Ne fűrészeljed azt az ágat! Nem vagy te isten! – és abban a szempillantásban az ág a földre zuhant. Az öreg az eszébe vette, hogy ez volt az igazi Isten. És megrakott egy zsákot trágyával. És utána futott az idegennek, és odakiabált neki: – Várjál, te Isten! Én majd csak akkor hiszem el, hogy valójában Te vagy az Isten, hogyha kitalálod, hogy mi van ebben a zsákban. – Egy kevéske trágya. Az öreg ezután hitte már, hogy az Istennel találkozott: – Mert Te vagy az Isten, hát mondjad meg azt énnekem, hogy meddig kell még élnem? – Addig, míg a te kicsi kancád háromszor ki nem fullad. Majd az öregember felrakta a szekerére a faágat, amit levágott, hogy abból építhesse meg a házát. Az úton ottan volt egy gödör, amit az ő kancája által ugrott, és előszörre ki is fulladt bele. És az öreg azt mondta magában, hogy még maradt neki két élete. Aztán meg egyszer megütötte a kancát, annak pedig már másodszorra akadt meg a lélegzete. Azt ekkortól az öregnek már csak egyetlen élete volt. Akkor az öregember kiment a város szélébe, azt ottan ásott magának egy sírt. Beterítette az alját szalmával, és keresztbe vetette a karját. Azt így várta a halált. * Különös történet, melynek alapmotívumát valami mélységes tragikum szövi át. Ugyanakkor ez is egyike azon meséknek, amelyekben egyesek vélhetőleg felfedezhetik a jellegzetesen távol-keleti meseszövés nyomait. Bizonyos izgalmat jelentett tehát a számomra, amikor a „Journal of the Asiatic Society of Bengal” egy régebbi kötetét lapozgatva a harminckét darabból álló, „Népmesék a Felső-Pandzsábból” címet viselő gyűjtemény első darabjában rábukkantam ennek a történetnek egyértelműen Indiából származó prototípusára C. Swynnerton atya, nau-sherai lelkész fordításában. Köztudomású, hogy 3