Cigányfúró, 1996. 4. szám, augusztus

Alain Reyniers: A cigányok kiirtása a második világháború során

Alain Reyniers A cigányok kiirtása a második világháború során Különös sors a cigányoké. Az V. és a XII. század között több migrációs hullámban hagyták el Észak­nyugat-Indiát, míg végül 1150 körül feltűntek a Boszporusz partján. Három évszázaddal később végigutazták szinte egész Európát. Sajátos, keleties megjelenésük, szokásaik és gazdasági életük ámu­latba ejtette a letelepült lakosságot. A cigányokat azonban, ebben az időszakban, csakúgy mint az el­következő évszázadok során, nem csupán a ván­dorló életmód jellemezte. Kétségtelenül nyugodtan éltek volna tovább nomádokként, különféle javak­kal és szolgáltatásokkal látva el átmeneti környe­zetüket, ha fokozatosan bele nem kényszerülnek az egyre erősödő marginalizáció folyamatába. So­káig a hűbérurak szolgálatában, állig felfegyver­kezett csapatokban cirkáltak. Így jelentős erőt képviseltek a keresztény és ottomán birodalmak katonai határvidékein. A MARGINALIZÁCIÓ ÉVSZÁZADAI A cigányok a török fennhatóság alá eső terü­leteken kisebb-nagyobb sikerrel beilleszkedtek a helyi társadalomba – Moldávia és Havasalföld kivé­telével, ahol szolgasorba kényszerültek. Nyugaton ezzel szemben az egyre inkább a megszilárduló királyi hatalom és egy szigorú erkölcsi rend cél­táblájává váltak. A XVII. században a nyugat- és közép-európai cigányságot koldusok és csavargók gyülekezeteként tartották számon, és a zsidóság­hoz hasonlóan az elnyomó törvények sújtotta számkivetettek osztályába sorolták őket. Többé­kevésbé bizarr, érzéketlenségről tanúskodó hipo­tézisek születtek a cigányok Európán kívüli erede­téről. Nyelvük tanulmányozása során fény derült az indoeurópai nyelvcsaláddal való kapcsolataikra. A XIX. században a romantikus bűvölet és a kispol­gári rettegés – két tényező, amely jelentősen hoz­zájárult a csavargók elleni harc megerősödéséhez –, illetve a fajelmélettan osztályozási mániájának együttes következményeként a cigányság, hol mint fennmaradt árja lakosság, hol mint vad népesség, elkorcsosult és társadalmilag deviáns csoporttá vált. A XX. század elején Európa összes iparosodott nagyhatalma valóságos jogi és közigazgatási arze­nált vonultatott fel, hogy védelmet biztosítson „a cigányok és más aljas népek” ellen. Franciaország­ban, főként az 1870-es francia-német háború ide­jén, a vándorközösségekkel szembeni klasszikus vádakat az ellenség szolgálatában folytatott kém­kedés gyanúja is súlyosbította. 1895. márciusában nagyszabású népszámlálást tartottak a nomádok és a cigányok körében. Bertillon prefektus új sze­mélyazonosítási jogrendszert dolgozott ki, amelyet mozgó csendőrőrsök segítségével valósított meg. Egy 1912. júliusában hozott törvény elrendelte a nomádok emberméréstani jegyzékbe vételét, és különféle diszkriminációs ellenőrző intézkedéseket vezetett be. Más országok ugyanezt az utat követ­ték. Így például Csehszlovákia, ahol 1927-ben kötelezővé tették a „nomád-igazolvány” használa­tát. Egy 1933-as Belgiumban tartott országos vizs­gálat célja szintén az ott élő nomádok felkutatása volt: lefényképezték őket, ujjlenyomatot vettek tőlük, majd bekerültek a Közbiztonsági Osztály nyil­vántartásába. Ellenszolgáltatásképpen mindazok, akik belga állampolgárságukat nem tudták bizonyí­tani, egy három hónapra szóló „menetlevelet” kap­tak. Ezt a dokumentumot azután 1941. december 12-én, amikor már az egész ország a Wehrmacht megszállása alatt állt, egy belügyminisztériumi kör­rendelet alapján „nomád-igazolvánnyá” változtat­ták. A CIGÁNYSÁG HELYZETE A NÁCI NÉMETORSZÁGBAN Ebben az összefüggésben különleges helyet foglal el Németország, ahol a népesség biológiai szabályozására irányuló átfogó törekvés hatására a rendőrségi nyilvántartási rendszer bevezetése is jóval gyorsabban zajlott, mint a szomszédos orszá­gokban. Alfred Dillman rendőrtanácsos 1899-ben Münchenben létrehozta a „cigány veszély” elleni biztonsági szolgálatot, 1905-ben pedig, a francia népszámlálás mintájára, vaskos könyvet szerkesz­tett (Zigeuner-Buch címmel), amely a Bajorország-

Next