Cigányfúró, 1996. 5. szám, október

Rüdiger Vossen: A nagy vándorlás

Rüdiger Vossen A cigányok indiai származása nyelvi összehasonlítások alapján már kétszáz éve bizonyított. Máig kérdéses azonban az elvándorlás ideje, a származási hely Észak-India és Perzsia közötti pontos fekvése, a vándorlás útvonala és az esetleges rokonság mai, ezen a területen élő vándorló, nomád csoportokkal. A kutatók többsége szerint a következők tekint­hetők biztosnak: 1. Az elvándorlás nem egy nagy, zárt vándormozgás ke­retében, hanem kis csoportokban és különböző időpon­tokban zajlott. 2. Az elvándorlás motivációinak ma már nem a velük született vándorösztön tekinthető – mint ahogy romantiku­sok még ma is állítják –, hanem a külső tényezők: hábo­rúk, elűzetések, üldözések és gazdasági okok. Ez utóbbi­hoz soroljuk az ősi gyűjtögető életmódhoz való ragaszkodást, tevékenységeiknek bizonyos vándormester­ségekre való korlátozását, a házaló tevékenység és a szál­lítási szolgáltatások miatt bizonyos, egymástól távol fekvő piacok, illetve üzletfelek felkeresését. A vándorlás jellege, összességében tekintve, tehát túlélési stratégia a számukra zárt vagy ellenséges külvilággal szemben. 3. Kisebb csoportok már az V.-VII. században, India és Perzsia között zajló népmozgások következtében elván­doroltak. A vándorlás a VII. és a X. század között Perzsia és India az iszlám által történő meghódítása kapcsán, végül pedig valószínűleg a X. és XIII. század között Mahmud Ghazni, majd pedig az ő iszlám utódainak uralkodása alatt folytatódott. 4. Bizonysággal állítható, hogy az európai cigányság vándorlása Perzsián, Örményországon, Nagy-Görögorszá­gon és délszláv területeken keresztül zajlott, mivel az összes európai cigány dialektusban találhatóak perzsa, örmény, görög és szláv jövevényszavak. Így például az angol nyelvész, John Sampson (1926), egy az ír cigányok dialektusáról szóló klasszikus tanulmányában, amely dialektus különösen „tisztaként” van számon tartva, egy reprezentatív 1000 szavas listából 518 indiai származású szót határozott meg 430 jövevényszó ellenében, amely jövevényszavak a következőképp oszlanak meg: angol 150, ír 40, szláv 60, iráni 60, görög 90. A maradék harminc idegen szó a románból, németből és franciából jön. 5. A Perzsiából történő elvándorlás időpontja a VII. században volt, közvetlenül az ország arabok általi iszlami­zációja előtt vagy után, netán éppen ezek a harcok váltot­ták ki a cigány csoportok tovább vándorlását. Erre utal, hogy nincsenek arab jövevényszavak az európai cigány dialektusokban. A Kis-Ázsiából való elvándorlás a törökök (szeldzsukok) megérkezése előtt zajlott a XI. században. Ezért török jövevényszavak sincsenek az európai cigány nyelvekben (az úgynevezett ,,romanes”-ben), eltekintve az utolsó századok török nyelvi befolyásától az oszmánok által elfoglalt Balkánon. 6. Az egyes csoportok különböző országokbeli, egy­mástól eltérő sorsútjai és beilleszkedési folyamatai vezettek a világ mai cigány kultúráinak színes sokféleségéhez. Korai beszámolók utalnak már az ötödik század Per­zsiájában nomád vándorcsoportok jelenlétére. Ilyenek pél­dául Hamza arab történész 950-beli feljegyzései, valamint Firdusi perzsa nemzeti költő következő története, amely a Krisztus után 1000-ben megjelent Királyok Könyvében talál­ható. A perzsiai Szászánida dinasztia egyik királya, Bárám-Gur (420-438), alattvalói sorsán kívánt enyhíteni. Sánkár király közvetítésével Indiából 10000 (más források szerint 4000 vagy 12000) muzsikust, táncost, zsonglőrt hozatott. A király gabonával, ökrökkel és szamarakkal látta el őket, hogy az országban megtelepedjenek. De ők a gabonát és az ökröket elfo­gyasztották, majd pedig mutatványosokként tovább ván­doroltak a szamarakkal. Ezen muzsikus vendégmunkások voltak a lúrok. Ez a mai Perzsia, Afganisztán és Pakisztán területén még ma is megtalálható nomád csoport. Kérdéses ugyan, hogy a mai lúrok megegyeznek-e a valamikoriakkal. Történelmileg alapul szolgál a tény, miszerint az indiai lúrok, a „fehér hunok” (heftaliták) nyomására, akik Észak-Indiát 415 és 500 között támadták meg, Perzsiába kényszerültek. Nagy tömegek vándorlását tették lehetővé a politikai körül­mények, miután a perzsa király Ardasir 227-ben Észak-Indiát leigázta. (Kenrick, 1977.) Bizonyítottan éltek a VII. században a Perzsa-öböl menti Bahreinben és Bászrában úgy, mint Antiokhiában (Szíriában) Indiából származó vízibivaly-tenyész törzsek, a jatok (arabul ,,cott”-ok), akik a cigányok lehetséges roko­naiként szintén szóba jöhetnek. A VIII. század elején az arabok az Indus-menti területeket (Sindh) leigázták. Az addig ott élő jatok egy csoportját családjaikkal együtt a Tigris és az Eufrátesz közti lapos vidékre deportálták. Miután itt 820 és 834 között megerősödtek, állítólag Ain Zarbába, a Bizánci Birodalom szélére száműzték őket, ahol feltételezhetően örményekkel kerültek kapcsolatba. Ugyanebben az időszakban az Indiából származó domok, sindhik és kalék meglehetősen szabadon vándoroltak az indiai és örmény területek között, esetenként harcosok csoportjaihoz csatlakozva. (Kenrick, 1977., Kochanowski, 1979., Rishi, 1976.) A nagy vándorlás – Indiából Görögországba –

Next