Figyelő 15. (1883)

Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF. I. Báró Eötvös József nem tartozik a bonyolult jellemű férfiak közé. A költői művészet s néha az élet maga is rendkívüliségek­ben gyönyörködik. Amaz és ez is teremt néha oly jellemeket, melyek csupa ellentmondásokból látszanak állani s legfölebb a mélyen kutató szem előtt olvadnak egységgé össze a sokszerű vonások. A festőkről hallottam, hogy egy-egy csodálatos jellem­nek belsejét is tükröző arcképét akarván elkészíteni, úgyszólván leselkedő hadjáratot indítottak jellemek titkos vonásai után; meg­lesték őket társaságban, meglesték magányukban, meg az élet vi­haros, s meg a csend és nyugalom pillanataiban, mohón keresve minden oly jelenetet, melyben a lélek valódi sajátságai átfutó szellőként fodrot vetettek az arc megszokott tükörén, vagy mint a villám egy-egy átható lobbanása, sötét mélységeket világítot­tak meg. Eötvös jelleme tiszta és átlátszó, mint gondolatai. Lelke mint a tiszta forrás, egyaránt tükrözi vissza a beléje tekintő tárgyak arculatát s a benne rejlő tárgyakat. Lelke mint a kristály, annál szebben és annál ragyogóbban sugárzik, minél tisztább napfény mellett vizsgálod. Mikor munkáit olvasod, meleg, szerető lelkét érzed körülted lebegni, mely elsimítja gondtelt ar­cod redőit. Mikor rá gondolsz a férfira, ki maga az őszinteség volt, hajlandó vagy saját lelkedbe nyúlni kutatva az álságok után, hogy kitisztítsd magadból őket. Valóban nem tudjuk mit csodáljunk inkább benne. A kitűnő férfiút-e, ki magas állását, melyet a kormányzásban és a nemzet közbecsülésében elfoglalt, csak nemzete javára szentelte, mely valóban a ritka erények közé kezd tartozni. A nagy államférfiút csodáljuk-e, ki jós szemekkel vizsgálta, s jövendölte meg hazánk Figyelő, XV.

Next