Figyelő 16. (1884)
Abafi Lajos: Kazinczy Ferenc magyar Pantheonja
KAZINCZY FERENC MAGYAR PANTHEONJA. Kazinczy nem volt alkotó szellem. Hiányzott benne a teremtő lélek, de megnevelése, műveltsége is sokkal általánosabb, sokkal encyclopaedikusabb volt, irányzatai sokkal különbözőbbek, hogysem egész erejét az irodalom egyik ágának szentelhette, egész buzgalmát és lankadatlan szorgalmát egyik-másik nagyobbszabású munka megírására összpontosíthatta volna. Élte főfeladatául tűzte ki: elmaradt, elsütyult, elnemzetlenedett nemzete műveltségének emelését, ízlésének finomítását, nyelvének előbbrevitelét, lankadó hazafiasságának felébresztését. Törekvései fényes diadalt arattak — ezt minden korok szívesen el fogják ismerni, csak eszközeit lehet sajnálnunk. Abból a meggyőződésből indult ki, hogy a magyar nyelv hajlékonyságát, képzésre alkalmas voltát sikeresebben nem lehet bebizonyítani, mintha azzal a világirodalom fenkölt eszméivel megbirkózva, kimutatja abbeli képességét, hogy nincs az a nagy eszme, az a gyöngédség, az az erős fenség, melyet vele ki ne lehetne fejezni. S mihelyt ez sikerül, övé a csatatér: a nyelv haladásával fejlődnie kell a műveltségnek, az ízlésnek, s amint ez a hazai irodalom felé irányul, önként fel fog ébredni az irodalom kedvelése, s ennek ikertestvére: a hazafias érzelem. Hosszú sora a fordított műveknek tanúsítja, mily komolyan vette ebbeli igyekezetét, mily buzgalommal teljesítette ezen vélt kötelességét. Mi azonban sajnálhatjuk, hogy célját nem eredeti művekkel iparkodott elérni. Fordításai, melyek minden kinövéseik, túlzásaik mellett is, mintái voltak a műfordításnak, az óhajtott erjedést, forrongást előidézték. Az ellenök kifejlett harcban egész nagyságában tűnt fel Kazinczy. Bízva ügyének igazságában, bátran nézett éleibe elkeseredett ellenségei nagy számának, s azokat hol a kritika éles kardjával, hol a satka hegyes tőrével, hol pedig a tudomány ellenállhatlan fegyverével igyekezett porba dönteni.