Figyelő 23. (1887)
Vachott Sándorné: Rajzok a múltból XXX. Petőfi Sándor és Etelke
182 atyámhoz intézett leveleket írta külföldi utazása alatt, — hogy épen Tövölgyi Lóránt volt képes atyám ellen nyiltan és rágalmazólag föllépni, — ezt megbocsátani, elfelejteni, soha, soha, a mai napig sem bírtam... . Fiatal szívem összeborzadtam a sötét napok alatt, az emberi hálátlanság felett, — csak ekkor kezdem érteni, mi volt az a leírhatatlan valami, az az iszony, mely elfogott minden pillanatban,, valahányszor szóba hozaték Tóvölgyi irántam való szerelme. . . . Csak most értem meg, miért nem bírtam volna őt soha férjemül elfogadni, ha Yachott Sándor nem jött volna is utamba. . . . Fogalmaim a barátság, a rokoni szeretet, a hála — s álta- lában az emberi jóság felől, teljesen megváltoztak; — iszonyodni kezdek a társaságoktól, — magányt óhajtottam, elszigetelt magányt, hol férjem, anyám, s enyéimen kívül csak néhány választott egyéniség közelíthessen hozzánk, — csak azok, kiknek neve ragyogott, mint az arany, s szíve melege enyhítő, mint a verőfény. . . E kevesek közé tartozott, Vörösmartyék, Bajzáék, Grarayék, Erdélyi János, Fáy Andrásék s még nehány jeles mellett, mint férjemnek egyik legigazabb s legragaszkodóbb barátja, Petőfi Sándor is. Ez időben Etelke nővérem alig felserdült ifjú hajadon volt, — de valamint engem, úgy őt is egyszerre megérlelé a világgal, ama kis világgal szemben, melyben életünk folyt, a nagy rázkódtatás, melyen mind a ketten keresztül mentünk. A korábbi testvéri szeretet, egyszerre szoros barátsággá vált közöttünk, — hiszen egyenlően éreztük az atyám elleni igazságtalan bántalmak falánkját — együtt sirattuk meg szegény édes jó anyánk sorsát, együtt vérzett a szívünk kisebb nővéreink bizonytalan jövendőjére gondolva, és együtt vetettük meg a korábbi hizelgők seregét oly mélyen, amily megvetésre csak első ifjúságában képes az érező és elkeseredett kebel. . . . Elvonulni kívántunk mind a ketten, a fővárost örökre elhagyva, falusi magányt keresni, hol nincsen divatvilág, nincs álmosoly és káröröm, hol nem kívánnak az emberek egymásnak ártani, hanem szerényen, munkásan és egyszerűen élnek, — még csak sejtelemmel sem bírva az álnokság és részakarat felől. ... Kimondhatlan vigasztalás, le nem írható üdvösség volt e sötét időben férjem szerelme és gyöngédsége reám nézve. — Mindent megváltoztathatott az élet és világ, — de ő illetetten és hű, s épen oly forrón ragaszkodó maradt, mint azelőtt volt► Nézeteinket annyival inkább osztotta ő is, mert mindig hajlandó volt sötétebb szempontból fogni fel a világot, — az, hogy falura vonuljunk, az ő gondolata volt, s így ő is mint mi, Etelkével s anyámmal együtt, csak alig várhatta a tavaszt, mely mindnyájunk óhajtását teljesíteni ígérkezett. . . . Rajzok a múltból