Független Magyarország, 1903. szeptember (2. évfolyam, 523-552. szám)

1903-09-01 / 523. szám

Budapest, 1903. II. évfolyam, 523. sz. Kedd, szeptember V Dr. LENGYEL ZOLTÁN LÓRÁNT DEZSŐ RÁTKAY LÁSZLÓ A nemzeti nyelv joga. Irta : dr. Vértan Endre országgyűlési képviselő. Budapest, augusztus 31. Azt mondják, haragszik jó öreg kirá­lyunk. Haragszik a magyar nemzetre, melynek odaadó hűsége és hősies el­szántsága annyiszor mentette meg a Habsburgoknak ingadozó trónját, romba- dőlni indult hatalmát. Nemcsak a múltak bűne, de a jelen léhasága is, ha a történelem ez igazsá- ságait elfeledték, odaadó hűségünket nem méltányolták s önállóság iránti vágyun­kat illoyalitásnak keresztelték el. Ez hozza minden egyes alkalommal, midőn a nemzeti önérzet felébred, ellen­tétbe a nemzetet saját királyával s ez az oka annak, hogy nem erősödhetik meg közöttünk az a kölcsönös bizalom, mely legerősebb támasza egyrészt a királyi korona tényének, másrészt a nemzet iiagyságának. Most is haragszik a király, mert attól fél, hogy a felébredt nemzeti önérzet a hadsereg nyelvének megállapítására vo­natkozó felségjogaiban akarja korlá­tozni. Mélyreható veszedelmeket rejtő téve­dés, mely ha megboszulná magát s lángba boritná hazánkat, feleljen e kö­vetkezményekért azoknak lelkiismerete, kik nemcsak a magyar királylyal hitették el, hogy a magyar nemzettől nyert királyi felségjoga alapján a magyar hadsereg nyelvéről intézkedhetik s ezt jogosan tehette németté, hanem a nemzettel is el akarták hitetni e majdnem nevetséges ostobaságot. Bűnösök pedig ebben a 67-es kiegye­zés védői és pedig úgy az ó-liberálisok, minta volt nemzetipártiak egyaránt. Egész világ választ el minket ezeknek felfogásától. Minket, akik valljuk és azt hirdetjük, hogy a nemzeti nyelv a nemzet létezé­sének annyira lényeges feltétele, hogy erről még maga a nemzet sem mondhat le anélkül, hogy nemzetté lenni meg ne szűnjék. Mert, amint az emberi test az isteni szikrából előtörő lélek által vállott emberré s ha a lélek elszáll, az ember csak volt, úgy teszi a nemzeti nyelvben felemelkedő géniusz nemzetiséggé, majd az államalakulásban nemzetté az egy nyelvet beszélő embercsoportokat s az államnak az az intézménye, ahova a nemzeti nyelv bele nem hatolhat, nem­csak a nemzeti jelleget nélkülözi, de megszűnik a nemzeti állam épületének élő szerve s fennállásának biztosítéka lenni. Elválaszt minket, kik törvényeinkre hivatkozva hirdetjük, hogy a magyar nemzet nem is mondott soha le, egyet­len intézményében sem nemzeti nyelvé­ről, melyet sem kifejezetten, sem hallgatag, sem akarat-nyilvánitás soha fel nem cserélt idegennel. Elválaszt minket, akik valljuk és hirdetjük, hogy a hadsereg nyelvéről való intézkedési jogot soha sem ruházta a nemzet senkire, még koronás királyára sem, de ha álruházta volna, úgy sem lenne joga a magyar királynak a magyar hadsereg magyar nyelvét idegenné tenni, mert a magyar királynak a magyar korona által nyert hatalma csak magyar nemzeti tartalommal bírhat s ha a magyar nemzeti tartalmat megtagadjuk és elvonjuk belőle, megtagadtuk és elvon­tuk a nemzet és korona közti azon összekötő kapcsot is, mely e kettőt nemcsak a hatalom kutforrásában, de az érzelmek közösségében is össze­forrasztja. Nem vitatkozom azokkal, kik azt hir­detik, hogy az összes hadsereg magyar részének egységes vezérlete, vezénylete és belszervczetének megállapítására át­ruházott felségjog a szolgálati nyelv kér­dését is magában foglalja s a magyar király ezekre vonatkozóan nyert felség­joga alapján jogosan tette a magyar hadsereg nyelvét németté, — mert a vitá­nak e része már lezáratott s ma már alig van számbavehetö közjogász és politikusunk, ki a csak pár hónappal előbb még a Széli Kálmán által is hir­detett azon elvet vallaná, hogy a felség­jogokban a szolgálati nyelv megállapítá­sára vonalkpző jog is beníoglaltatnék. De felveszem a harezot azokkal szem­ben, kik az idevonatkozó nemzeti jo­goknak elismerése melleit meghunyász­kodó loyalitással hirdetik, hogy ennek daczára jogosan telte ö felsége a szol­gálati nyelvet németté, mert érthetetlen logikájuk szerint a törvényhozás többi tényezői nem vették igénybe beleszólási jogukat. Mélyen sajnálom, hogy a most mon­dottakban Apponyi okoskodását idéztem, azét az Apponyiét, ki mint a nemzeti jogok bátor védője szerepel s kire még a nemzeti jogok védői is reménységgel tekintenek. Mert ha Apponyi azt vallaná, hogy a hadsereg szolgálati nyelvére vonatkozó intézkedési jogot a nemzet a felség­jogokban a királyra ruházta, akkor meg tudnám érteni kijelentését. Ez esetben azonban e felségjogokban történt átruházás indokolná magát az intézkedést és ez, de csakis ez tenné azt. jogossá. Apponyi azonban ellenkező felfogásban van s midőn a felség intézkedésének jogosságát indokolja, még veszedelmesebb térre téved, midőn a törvényhozás többi tényezőinek mulasztását fogadja el ennek igazolásául. Állításom igazsága nyilvánvaló, mert ha az intézkedési jog a királyra át nem ruháztafott, akkor a királynak egyszerűen nem volt joga intézkedni és ha mégis intézkedett, intézkedését sem jogossá, sem törvényessé nem tehette az, hogy a törvényhozás többi tényezői nem vették igénybe beleszólási jogukat. Még akkor is veszedelmes dolog lenne a királyi hatalom kulforrásául a törvény- hozás többi faktorainak hallgatását is el­ismerni, ha a magyar király nem ugyan­azon személy lenne az osztrák császárral, mert ez esetben a királyi önkénynek mindazon túlkapásait törvényeseknek kel­lene elismerni, melyek ellen a törvény- hozás nem foglalt állást, vagy amelyeket hallgatással mellőzött, aminek pedig nem egyszer az volt az oka, hogy a törvény- hozásnak ilynemű megnyilatkozásra sem mód, sem alkalom nem nyujtatott. Nem az a kérdés tehát, hogy a tör­vényhozás többi tényezői igénybe vet­ték-e beleszólási jogukat, hanem az, hogy a majy.ä£_jimzet átruház ta-.e„. a - ha dse­reg nyelvére valá ....intézkedési jogát a k irályra ? “Tfgen vagy nem ? És ha ez átrutTázás nem történt meg, amint ezt velünk együtt Apponyi is ál­lítja, az esetben, ha a neiílzefí nyelv idegennel lenne is felcserélhető, akkor sem lenne joga ezt másnak felcserélni, mint a nemzeti akaratnak, s e nemzeti akarat nyilvánítására hivatott törvényho­zásnak. A törvényhozásnak pedig kifejezetten és nem hallgatag, — nem mulasztás ál­tal kell akaratát nyilvánitnia, mert ez akarat csak a törvényalkotásban juthat kifejezésre, mely törvényalkotási jogról le nem mondhat s ezt az alkotmány sérelme nélkül másra, még ha akarná sem ruházhatja át. Nem száll tehát a törvényhozás joga át a királyra, azért, mert a törvényhozás másik faktora nem nyilatkozik, amire vonatkozóan, bár felállított alapelvével ellentétben, nagyon helyesen mondja maga Apponyi, hogy: «Az elv az, hogy minden intézményben, mely az államé, a magyar állami nyelvnek kell érvénye­sülnie, és hogy az ezen elv alóli kivéte­leket meghatározni s ez elvnek korláto­kat szabni senkinek másnak, mint a nemzetnek és királynak együtt, mint a törvényhozás összes tényezőinek, nem állhat jogában.» Merev ellentétbe helyezkedik alkotmá­nyunkkal az, aki a szóban forgó királyi intézkedés jogosságát vitatja. Mert ha igaz lenne is az, amit ez állítás bizonyításául a fentieken kívül felhoznak, hogy a felség intézkedése a hadügyi kormányzatnak és az összes kormányoknak alkotmányos felelőssége mellett tétetett, akkor sem fedhetné a kormányok felelőssége ez intézkedést, mert ily felelősség mellett is csak azon Lapunk mai száma 16 oldal« ,

Next

/
Thumbnails
Contents