Független Magyarország, 1904. március (3. évfolyam, 703-733. szám)

1904-03-01 / 703. szám

1904. március 1. TT&GGETEEW 3£AGYAROE,SZAG S to M II —— I II ...............................— ■ ■■■■ A vasutasok mozgalma. Távirat a szalonkocsiban. — Saját tudósítónktól. — A vasutasok jogos mozgalma lángba borította az egész országot. A Bécsből hazaérkezett magyar delegátusok beszé­lik, hogy Hieronymi Károlynak egy percnyi nyugalma nem volt az osztrák császárvárosban, állandóan izgatottságban tartotta a hatalmas mozgalom. A keres­kedelemügyi miniszter nemcsak érdeklő­dött a mozgalom iránt, hanem félt is attól. Különösen a tegnapi naggyűlés kime­netele miatt aggódott erősen. A vasutasok mozgalmának jogosságát ő sem vitathatja és mivel eddig még semmit sem tehetett a sok ezer ember megnyugtatására, ele­gendő oka volt tehát aggodalmaskodni. Hieronymi Károly részt vett tegnap a Bécsben megtartott közös miniszteri ér­tekezleten és délután indult vissza a fővárosba, ahova este kilenc órakor érkezett meg. A késő esti órákig azon­ban nem akart nyughatatlankodni s ezért meghagyta, hogy vasúti kocsijába Érsekújváron táviratot adjanak le a vasárnapi nagygyűlés lefolyásáról. Ez meg is történt, 7 óra 28 perckor futott be a bécsi gyorsvonat az érsekujvári pályaudvarra. Az állomás perronján az állomás főnöke, a szolgálattevő forgalmi tisztviselő s több főtisztviselő várta a vonatot. A kereske­delmi miniszter szalonkocsijának ablaká­nál állott és látszólag türelmetlenül várta a hírt a Budapesten történtek felől. Alig állott meg a vonat, az állomásfőnök azonnal felugrott a miniszter szalonko­csijába és átadta a Budapestről érkezett táviratot. Hieronymi Károly izgatottan bontotta fel a táviratot és elolvasván, megnyugodott. Nincs sztrájk, gondolta magában. A legnagyobb bajon tehát túl vagyunk. A miniszternek küldött távirat ugyanis szószerint igy hangzott: «jelentem nagymelt­óságodnak, hogy a vasutasok gyuelese a legnagyobb rendben folyt le. incidens nem toertent, szet­­oszlas a hymnus eneklese mel­­lett. perenyi.» A megnyugtató hír vétele után a vonat megindult Budapest felé. Fest festa. A vasutasok tegnap egy csatát nyertek. Még nem az egész háborút, de egy csatát. Biztató jel a következendőkre. A győzelmi ünnep után nézzünk szét tehát a helyzeten, nehogy el­hízzuk magunkat , hogy eleve tisztába jöhes­senek az intéző körök: mi a 36.000 vasutas jogos kívánságának sine qua nonja. Ma az ország egész közönségének olyan osztatlan szimpathiáját és helyeslését bírja a vasutasok mozgalma, hogy úgy ebből a szempontból, mint érdekeik jogossága miatt is , ezekből a kívánságokból egy szemernyit sem engedhet­nek el. Két fő részre kell osztani a vasutasok kíván­ságait. Az egyik a fizetésjavítás, a másik a szolgálati pragmatika életbeléptetése. Két­ségtelen, hogy a szomorú anyagi helyzetben levő vasutasoknak az az évi néhány száz ko­rona fizetéstöbblet is égetően szükséges, de az is bizonyos, hogy épen ilyen sürgős szükség van a szolgálati pragmatika megalkotására. Erre pedig ismét két okból. ---------------------------— 1 —..................................................................................................■'"'■"‘f Az egyik ok: maga az anyagi létfeltétel. Semmiféle más osztályban nincs az meg, hogy — mint a vasutasoknál — szorgalma, munkája után hosszú évek után se legyen joga az előlép­tetésre. Úgy az altiszteket, mint a tisztviselőket tehát osztályok szerint kell beosztani s mindenkire nézve bizonyos legyen, hogy szolgálatában el­töltött bizonyos idő múltán előlépjen s kárpót­lékban részesüljön. Minden állami hivatalban, sőt magánvállalkozásoknál is igy van ez, csak épen a vasutasok legyenek kitéve teljesen egy fölebbvaló kegyelmének, szeszélyének vagy legtöbbször a protekciós emberek okozta, «most lehetetlen» féle elutasításnak ? Ha valahol dol­gozom s például öt esztendeig jól megfeleltem kötelességemnek, az csak világos, hogy érde­­mes vagyok előléptetésre, hogy igényt tartha­tok magasabb jövedelemre. Micsoda érzéssel teljesítse nehéz és sok önfeláldozást követelő szolgálatát az a vasutas, ha tudja, hogy akármilyen jól meg is felel hivatásának, csak azt éri el vele, hogy épen el nem csap­ják ! Hogy három hónapra föl nem mondanak neki. Annyira világos különben követelésük­nek e főpontja, hogy bővebben magyarázni sem szükséges. Elég utalni arra a tényre, hogy a fokonkénti előléptetés, a kárpótlék minden szolgálati branzsban be van már hozva, még a minisztériumok szolgaszemélyzeténél is, csak a vasutasoknál hiányzott eddig ! A másik fő kelléke a szolgálati szabályzat­nak a jogok és kötelességek pontos körülírása, hogy a fölebbvalók az alantasnál ne csak azok kötelességeit, de azok jogait is szem előtt tart­sák, így például a pihenő­időre, illetve az évenként egyszer való nagyobb szabadságidőre, kicsinek-nagynak egyaránt joga legyen. Min­denki ember. Épén ilyen abszurdum ez az eddigi gyakorlat, hogy az altiszteket, komoly önérzetes férfiakat, — akiknek például tech­nikai képzettségük mily magasan áll fölötte egy katonatiszt képzettségének — ne : per János és Pál nevezzék, hanem azon a címen, amely a mai társadalomban minden tisztességes iill-a nefelejtseket és a bájos fenyveseket. Egy napon az unalomtól gyötörve indultam szokott sétámra tartózkodásom nyolcadik hetében és szállást adó gazdáimtól azzal a ki­jelentéssel búcsúztam, hogy ez lesz utolsó for­dulóm az erdőben, azontúl majd inkább a város felé irányítom lépteimet. Amint így bolyongok, hirtelen egy ismeretlen női alak ragadja meg figyelmemet. Néhány percig tanácstalanul kö­vetem, majd egy merész elhatározással melléje szegődöm és a bemutatkozásról is teljesen megfeledkezve, felkérem bárom ismeretlenemet, engedné meg, hogy útjam­ kisérője legyek. Igen elegánsan öltözött kedves, fiatal leányka volt a megszólított és a maga természetes naivságá­­ban csak annyit jegyzett meg, hogy künn az Isten szabad ege alatt mindnyájan egy család gyermekei vagyunk és így ő abszolúte nem ellenzi, hogy én mint udvarias fivér elkísérjem sétáján. Most már megint nagy örömmel kerestem fel naponkint az erdőt, ahol rendesen talál­koztam az én elragadó nővéremmel és mindig annyi mindenféle mondanivalónk volt egymás­­nak, hogy teljesen megfeledkeztünk arról, hogy tulajdonképen nem is ismerjük egymást, így tartott ez néhány hétig. Valamelyik vasárnap délután nagy társaság gyűlt egybe a gyár­­tulajdonos házánál. A vidék minden tájáról­­fogatokon érkeztek a vendégek. Én is a meg­hívottak között voltam. Egyszerre csak nyílik az ajtó és kit látnak szemeim : az erdőbéli csodás tündért. A heteken át elmulasztott be­mutatkozás most hivatalosan megtörtént és mi most már egymást névről is jól ismerve, foly­tattuk a csevegést erdei mulatozásunkról! Ez a boldogság azonban nem tartott so­káig. Még csak két-három hét és nekem el kellett hagynom azt a kedves helyet, amelyhez életem legszebb emlékei fűződnek. Amikor utoljára ott barangoltunk az erdő közepén, a tó partján, imádott angyalom leha- t­­olt és néhány szál nefelejtset tépett, amelyet azzal a kéréssel adott át, hogy ne felejtsem el soha az együtt töltött örök emlékezetű napo­kat. A gyengéd kezek által tépett nefelejtset rögtön tárcámba rejtettem és most is ott őrzöm a keblemen. * V- * Évek múltak, az idők viszontagsága el­homályosította ifjúkorom költői álmait és ekkor a fővárosi társaság egyik estélyén megint összehozott a sors erdei tündérem­mel. A találkozás mindkét részre nézve felette fájdalmas volt. Csak félve érintettük a régmúlt időt, amelyről különösen egykori bájos ismeretlenem nem igen akart beszélgetni. Ideális lelkemnek nagyon rosszul esett ez a látszólagos közönyösség és miközben szemre­hányásokat tettem egykori imádottamnak, ki­húztam tárcámból az óvatosan megőrzött ne­felejtset. A nő sírva fakadt és elrejtett fáj­dalma egész szomorúságát feltárta előttem. Úgy gondolta annak idején, hogy az erdei ismeretség folytatásaként nemcsak sétaútjain, hanem az élet útjain is kísérője leszek. És mikor négy éven át hiába várt reám, boszúból férjhez ment egy derék férfihez, akit azonban nem szeret. Mindig azon imádkozott, hogy velem ne találkozzék és ne kelljen bevallania szive mély­séges titkát. De a­mikor megpillantotta a ne­felejtsét, nem tudott többé uralkodni indulatán és nem hallgathatta nyugodtan azokat a szemrehányásokat, amelyekkel én — a tulaj­donképen hibás fél­m­et illettem. Meg is kel­lett ígérnem, hogy most már kerülni fogom a vele való találkozást, mert ez csak felkorbá­csolná régi szerelmét, amelyről férjhezmenetele pillanatában végkép lemondott. C íme, ezért szeretem én a nefelejtset. Ara­nyos, édes virág ez énnekem, amelyet kegyelet­tel fogok őrizni keblemen, valameddig csak élek. Kis császár.*) Irta: Pásztor Árpád. (Történik a Tuilleriák tróntermében. Az udvar el­vonul s X. Károly kegyencével, Clarisseszal, kit a nép Ghate blondenak nevez, marad egyedül.) A király: Clarisse, mi baja, miért oly szótalan ? Mintha szomorú, elfogult volna. *) Jelenet a Népszínház szerdán szinrekerülő a­dott­ságából, melynek zenéjét Stoll Károly szer­zette. A legjobb, legmegbízhatóbb gazdasági és kerti veteménymagvak beszerzésére ajánljuk 1906 e­v Tagj­ánk (ezelőtt Höb­ling Vilmos) JOLIUP magkereskedését BUDAPESTEN, Kálvin-tér. Árjegyzék ingyen és bérmentv.

Next