Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)
1905-11-01 / 1303. szám
1905. november 1. FÜGGETLEN MAGASTAJE? ORSZÁG 8 nemes. II. József győzelmes hős és tragikus hős egy személyben. Jóhiszemű nagy tévedése miatt a nemzettel szemben elbukott, de szive, kike győzött, mert rendeleteinek visszavonásával önmagát győzte le. Minden erőszakosságával is nagy hasznunkra vált a Habsburg-ház ez egyetlen lángeszű fejedelme. Fordítsuk most a dolgot a jelen helyzetre. Ma is két nagy eszme áll egymással szemben : a fejedelmi önkényuralom a „Nagy-Osztrák birodalom“ álomképével és „Nagy-Magyarország" eszméje. De míg az első csak mumusként előrántott ócska fringia, addig a másik egy ezeréves erőtől duzzadó nemzet természetes és jogos vágya, amelyhez minden szükséges alapföltétel régen készen áll. Ez utóbbi győzelme tehát kétségtelen, mert egy ember s néhány érdekcsoport nemzettel szemben még sohasem diadalmaskodott. Egyeseknek az idők kerekét nem lehet visszafordítani, hiába kapaszkodnak küllőibe . .. Mert nézzük csak kissé közelebbről II. József korát s a jelen napjait. II. József korában az önkényuralom Európaszerte ar volt, ma nem az. Sőt ma épen ellenkezően mindenhol a népek vágya győzedelmeskedik. Amerikában csupa köztársaságok vannak. Európában a testvér norvég nép elszakad a testvér svéd nemzettől. Az orosz cár az irtózatos japán vereség után kénytelen alkotmányt adni népének, amely, ha a nyugod értelemben vett alkotmánytól messze esik is, Oroszországban mégis jelentős siker. A magyar alkotmány letiprásának kísérlete tehát olyan dőreség, mint aki a vasárnap után a szombatot akarja mindenféle varázslattal visszaerőszakolni. II. József koronázatlan, de erős lelkű, lángeszű, a saját lábán járó fiatal császár volt, akit újításaiban királyi esküje nem korlátozott. I. Ferenc József szenvedésektől megtisztult lelkületű agg uralkodó, aki hitlevéllel s esküvel pecsételte meg alkotmányunkat s aki a Fejérváry-kormány programmját csak nagynehezen fogadta el. II. Józsefnek csak 3—4 milliónyi elalélt, kimerült nemzetet kellett beolvasztania az erős, egységes osztrák birodalomba s mégsem sikerült, pedig a sok tekintetben hibás, önző s kis számú nemességgel szemben pompásan fölhasználhatta az elnyomott, elégedetlen jobbágyok millióit. S mégsem sikerült a terve. Mert a magyar százszor inkább akart szegény magyar lenni, mint művelt, gazdag, boldog osztrák alattvaló, mert a mohácsi vész óta pár, nemes egyaránt megtanulta, hogy a Bécsből jövő népboldogításnak nem lehet hinni, mert ezek vagy nem őszinték, vagy igen drágák ... Ha tehát akkor nem sikerülhetett a nagy osztrák birodalom eszméje, hogy sikerülhetne ma, amikor e törekvés húsz millió magyar proletárral áll szemben, amikor népünk millióinak mégis csak jobb a helyzetük — még a szocialistáknak is — mint a József korabeli pórságnak, amikor az idegenajku testvérnépek nagy része is velünk tart, mert tudja, hogy csak velünk boldogulhat. Hogy lehet ma józan fővel Nagy- Ausztriáról beszélni, amikor Ausztria bomladozik, amikor a Gross-Deutschland hívei a bécsi Burg előtt tüntetnek a Wacht am Rein-nal s ezek tetejébe a cseh,a morva függetlenségre, a lengyel Lengyelország föltámadására, az olasz pedig Olaszországra gondol ? ! Parlamentjében huszonhét párt foglal helyet s ezek közül a legtöbb államellenes. Mit akarnak tehát Fejérváryék, a huszadik század politikai Don Quichottét ? Bécsi parancsra zavart akarnak csinálni nem törődve azzal sem, hogy őrült szélmalomharcukat az egész világ kikacagja. Mert annyit mégis föltételezünk róluk, hogy azt belátják, hogy a mai Ausztria sokkal gyöngébb a II. József-korabelinél, míg Magyarország sokkal erősebb a réginél. Avagy a megvesztegetésre, erőszakra, gyászmagyarokra, furfangra, bujtogatásra s mindenekfölött a szocialistákra számítanak? Nagyon csalódnak. Ezek mind rozsdás, ócska fegyverek. Gyászmagyarok mindig voltak s a nemzet ma is él. Az erőszak sohasem használt, a nemzetiségi bujtogatás pedig könnyen visszafelé sülhet el. Egyedül a szocialistákra lehetne számítaniok, ha ezek komolyan vennék Kristóffy úrékat. Ám a szocialistákban is csalódni fognak, egyszerűen azért, mert ezek is magyarok s jól tudják, hogy a Bécsből jövő nagyhangú népmentő orvosszerek közönyös kóklerségek. De bármennyire biztos is a kormány csúfos bukása, a következőket a nagyobb baj elhárítására mégis meg kell tennie a nemzetnek s a nemzetet képviselő törvényes többségnek: 1. Gondoskodni kell haladéktalanul sikeres ellenmozgalomról. Föl kell világosítani a népet, az idegen ajkú testvéreket, a jelen helyzetről szóban, írásban. 2. Meg kell íratni szép, népies nyelven több millió példányban a Széchenyi- Kossuth-Beksics szellemében kiépítendő „Nagy-Magyarország“ eszméjét, amelynek minden rendű, rangú és nyelvű polgára szabad, független és boldog lesz, ha összetart s a törvényt megtartja. 3. Meg kell íratni nemzetünk ezer éves történetét, szenvedését, célját, rendeltetését, szintén több millió példányban, nemes, népies hangon. Ezeket aztán a nép természetes vezérei: a papok, tanítók, jegyzők s más műveit elemek segítségével hazafias magyarázatok kíséretében ingyen szét kell osztani a polgárság s a serdülő ifjúság milliói között. Ez legyen népünk második bibliája. Lelkesítője, vigasztalója, tettre buzdítója, szóval tanítómestere mindönség néma ajkán, komor arcán, borús szemeiben ott lebegett, ott égett a szent vallomás: Hazádnak rendületlenül Légy hive, óh magyar ! Eskü volt az akkor, mely milliókat összeforrasztott és a letiport nemzetet a rendületlen ellentállásban hatalmassá tette. Csodálatos játéka a véletlennek, hogy most, ötven év múltán, félszázaddal a költő temetése után Magyarország hangulata ismét oly csüggedt, szomorú, amilyen 1855-ben, Vörösmarty temetése napján volt. Az a temetés akkor esemény volt, mert alkalmat adott az országos gyász szabad kifejezésére. Most is leselkedik talán a nemzeti érzületre a császári zsoldos had, de azért Istennek hála, odáig még nem jutottunk, hogy a nemzeti érzést félénken el kellene rejteni. Ám Vörösmarty halálának ötvenedik évfordulója a legméltóbb ünnepi alkalom arra, hogy a nemzet magába szálljon, mint megtért bűnös a mellét verje s eltakarítsa a feledés moháját, mely Vörösmarty nevét oly méltatlanul lepi. Még a mi sivár irodalmi viszonyaink közt is feltűnő, hogy a sajna még mindig csak félművelt közönség kegye mennyire elfordult Petőfi és Arany mesterétől, a nemzeti költészet nagy fejedelmétől. Sokszor felróttam már és nem alap nélkül, hogy a magyarságban felette csekély a történeti érzék és az irodalmi műveltségre való hajlandóság. Nálunk, még ma is, 1905-ben, csak pártolni szokás az irodalmat. Mert a magyar szeret jól élni s különös szeretettel dédelgeti a gyomrát minden jóval, ami szemnek, szájnak ingere. De a lelki éhség szinte ismeretlen fogalom nálunk. A közönség jókora részének ma sincs szüksége szellemi táplálékra. Az általános irodalmi műveltség és a történeti érzék hiánya okozza aztán nemzeti költészetünk pangását. Kivált 1867 óta a nemzeti költészet csaknem egészen elvesztette talaját és befolyását a nemzetre. A kiegyezésig, a nemzeti föllendülés idejében, az írók egyúttal a nemzet politikai vezetői, irányítói is voltak. Költők munkáinak vásárlása, írók alkotásainak élvezése, terjesztése rendesen összefüggött valamely politikai áramlattal, felszínre került nemzeti törekvéssel, úgy, hogy az irodalompártolás a hazafiságtól el nem választható fogalommá fejlődött. Amióta azonban a nemzeti politikát hivatalos hivatottak, sokat beszélő honatyák és írva szónokló publicisták kezelik, az irodalom szerepe e téren végkép hátra szorult. Vörösmarty, a ragyogó nyelvű, fenséges nemzeti költő az utolsó évtizedekben csaknem teljesen eltemetődött az irodalomtörténeti nagyság kriptafalai közé. Pedig ha valakit, Vörömartyt megilleti az eleven élet színe. Mert hiába zümmögnek ellene az idegen ízlés, a divatos áramlatok gyorsan hevülő hivei, rabjai . Vörösmarty Mihály költészete oly friss, hatásában oly közvetlen, erejében oly magasztosan nemzeti ma is, mint amikor fölrázta az egész nemzetet és milliók nevében keltett visszhangot. — És — mi tagadás benne ! — mégsem olvassák. Az iskolában sem oly kedves már, mint volt ezelőtt. Hőskölteményeiben a pattogó hexameterek, a klasszikus verselés e páratlan remekei, a mai fiatalság fülébe nem hangzanak jól; a költemények tartalma pedig, a csaták, vitézi tornák, véres harcok leírása nem lelkesíti a mostani petyhüdt izomzatú, fáradt lelkű nemzedéket. És ha már az iskolában is mostohán bánnak nemzeti költészetünk nagy fejedelmével, az életben bizony még nagyobb igaztalanságot kell elszenvednie. Műveit alig olvassák. Ezelőtt mintegy húsz évvel jelent meg az utolsó kiadás Vörösmarty összes munkáiból és ennek csaknem összes példányai a könyvesboltok polcain hevernek. Népies, olcsó kiadásról pedig eddig álmodni sem lehetett. November 19-én azonban letelik az ötven esztendő s a szerzői jogról szóló törvény értelmében Vörösmarty művei is felszabadulnak és nemzeti közkincscsé válnak. Valószínű ennélfogva, hogy a költő halálának ötvenedik évfordulója alkalmából karácsonyra egy-két olcsó új kiadás fog megjelenni. Vörösmarty összes munkáinak legutolsó teljes kiadása egyébiránt döntő befolyással volt a szerzői jogról szóló törvényre abban az irányban, hogy a törvény a szerzői jog védelmét az író halála után harminc év helyett ötven évre terjesztette ki. A törvényjavaslatot ugyanis épen akkor tűzte napirendre a képviselőház, amikor Méhner Vilmos kiadó a költő fiával Vörösmarty összes műveinek megvételéről tárgyalt. A törvényjavaslat szerint a szerzői jog az író halála után harminc évig maradt volna fenn. Méhner Vilmos ebben az esetben alig volt hajlandó Vörösmarty műveinek megvételére s kiadására. Csak Gyulai Pál hosszabb, buzdító rábeszélése után ajánlott fel Vörösmarty ősz-