História 1979
1979 / 1. szám - BENDA KÁLMÁN: Az újkori diplomácia hajnalán
Az újkori diplomácia hajnalán A mai, állandó diplomáciai képviseletek kezdetei a 16. század derekára nyúlnak vissza. A középkori európai államok közt csak alkalmi követségek jártak. Az utazás nagyon bizonytalan volt, nem egy tárgyalás azon hiúsult meg, hogy a követ sohasem ért célba. Útközben járvány vitte el, vagy rablók áldozatává lett, mint I. Ferenc francia király Szulejmán szultánhoz küldött követe az 1520-as években. Ha elért rendeltetési helyére a békét vagy háborút vivő megbízott, tárgyalásait befejezve azonnal visszatért küldőjéhez. Mivel az írásbeliség még fejletlen volt, a levélbeli üzenetváltás meg amúgy is lassú és bizonytalan, a diplomáciai érintkezés szinte csak a szóbeliségre szorítkozott. A követ szóban kapta az utasítást, szóban tett jelentést, persze csak akkor, amikor hónapok, esetleg évek múlva hazatért. Előfordult, hogy küldője idő közben meghalt, vagy míg odajárt, a politikai helyzet gyökeresen megváltozott. így járt Kakas Márton, Rudolf császár Perzsiába küldött követe is, aki az 1500-as évek végén, mire meghozta az igenlő választ, az egész ügy tárgytalanná vált. A 16. században növekedett a népsűrűség, megjavultak a közbiztonsági és útviszonyok, Nyugat-Európa egyes országaiban a főutak mentén fogadók várták az utasokat. Sűrűsödtek az országok közti kapcsolatok, a nemzetközi politika alakulása egyre döntőbben szólt bele minden állam sorsába. Az államvezetésnek fontos volt tudnia, mi történik a közeli s távolabbi szomszédban, mire számíthat, mit fordíthat a maga hasznára. Ez az igény hívta életre az állandó diplomáciai kapcsolatokat. Elsőnek az egyházpolitikai szempontból egyetemesen érdekelt pápaság, majd az egész Európával kereskedő városállam, Velence létesített állandó követségeket. A 17. századra már rendszeressé vált, — különösen a nagyhatalmak között —, hogy követet tartanak egymás udvarában. A követ és a követség személyzete külön épületben, a követségi palotában lakik, amely különleges jogállást élvez. Ezzel párhuzamosan kialakulnak a nemzetközi jog előírásai. Az 1700-as évekre már teljesen kialakult az, amit diplomáciai etikettnek nevezünk, vagyis a követ magatartását, fogadását rögzítő szertartások és illem együttese. A megszokott, hagyományos formától való eltérés, még ha jelentéktelen volt is, a diplomáciai etikett nyelvén a két állam kapcsolatában beállott, vagy küszöbön álló változásról adott hírt. Ezért is figyelte ellenség és jóbarát kínos aggodalommal a fogadások külsőségeit. Amikor például I. Lipót császár az egyik udvari vadászatra elfelejtette meghívni a francia követet, rögtön arról kezdtek suttogni, hogy bizonyára megromlott a két ország közti viszony. Követek a királyi udvarokban A diplomaták, uralkodójuknak a nemzetközi politikában elfoglalt tekintélye, de részben saját társadalmi rangjuk alapján is, egymás közt szigorú rangsort tartottak. Magasabb ranggal több és más jog járt. A nagyhatalmak hercegi követei messze megelőzték a kisebb államok esetleg csak grófi képviselőit, míg a nem is mindig önálló fejedelemségek megbízottai szinte csak megtűrt személyek voltak. Nekik nem járt az excellenciás cím, arra sem számíthattak, hogy megbízólevelüket nyilvános uralkodói kihallgatáson adják át, s kéréseikkel, jelentéseikkel általában csak a minisztérium vezető tisztviselőiig jutottak el. Szinte megeleveníti előttünk ezt a világot a naplóíró Saint-Simon herceg, amikor részletes leírást ad XIV. Lajos francia király 1690-es évekbeli fogadásairól: a nagykövetek — csupa herceg, fényes történelmi név viselője — az Uralkodó körül forgolódnak, boldog aki velük néhány szót válthat. Közöttük is kitűnik az apostoli nuncius és a spanyol követ. A lengyel vagy a svéd, király követe már szerényen meghúzódik a fal mellett, a kisebb német fejedelemségek megbízottai pedig meghívót sem kapnak. A követek érkezése, távozása, bevonulása és kihallgatása jelentős politikai esemény, s a követ pompája uralkodójának tekintélyét is növeli. A császári követ például hatlovas aranyozott hintón, libériás szolgahaddal és 150 lovas kísérővel vonult be Isztambulba, a menet élén török lovassággal, hátul gyalogosokkal. Az ünnepi menet elrendezése egy egész napba tellett. A diplomaták küldetése ekkor már korántsem szorítkozik az alkalmi tárgyalásokra, a békefeltételek, vagy a hadüzenet átadására. Rendszeres jelentéseket küldenek az állomáshelyükül szolgáló ország politikaiviszonyairól, gazdasági és katonai helyzetéről, a nemzetközi életben elfoglalt helyéről. Gyakran szólnak udvari pletykákról, az előkelő társadalmi körök botrányairól; ezeket hasznos volt tudni, szívesen is olvasták őket. A fő követelmény mégis az volt, hogy a követ elemezze a gazdasági viszonyokat, vázolja a politikai helyzetet alakító tényezőket, felmérje az egymással szembenálló pártok erejét, a központi hatalom súlyát és lehetőségeit, s általában minden olyan tényezőt, mely a jelen alakulásában és a jövő formálásában lényeges lehet. A havonta, majd a 18. században már kéthetente rendszeresen küldött jelentésekből tájékozódtak azután odahaza, s eszerint igazították a külpolitikát. A követségek tehát igen hamar hírszerző központtá válnak. A követ nagy társadalmi életet él , és többnyire érti a módját, hogyan vonja saját országa érdekkörébe, sőt szolgálatába a főméltóságokat, főhivatalnokokat, magasrangú katonákat, akik a társasági csevegés közben nem egyszer fontos híreket fecsegnek ki, véletlenül vagy éppen szándékosan. Különböző előnyök nyújtásával, bizonyos külpolitikai lehetőségek megcsillogtatásával az ügyes követ szinte pártot szervez maga köré, s így aktív tényezőjévé válik az idegen ország politikai életének. Az 1600-as évek elején például a császári udvarban valóságos velencei párt alakult ki, mely a városállammal való együttműködésben látta a jövőt, s feladatának tartotta, hogy az ellenpárt minden lépéséről tudósítsa a követet. E párt feje nem kisebb ember volt, mint a birodalmi tanács elnöke, de ide tartozott a császár első titkára is. „a király királyi méltóságában ül az ő királyi székében... ... a künn való követeket meghallgatja” (Cemenius, Amos Johannes: Orbis Pictus, 1669.)