História 1979
1979 / 1. szám - BENDA KÁLMÁN: Az újkori diplomácia hajnalán
Fontos dolgokban a követ a megvesztegetéstől sem riadt vissza, főként olyankor, ha országa érdekeinek az érvényesítése forgott kockán. Persze az ilyen ügyekben igen óvatosan kellett eljárnia. Lássunk erre is egy példát! Az 1590-es évekre Velence és a török Porta viszonya válságosra fordult, minden percben várható volt, hogykitör a háború. A velencei Tízek Tanácsa, hogy ezt elkerülje, utasította isztambuli és prágai (itt székelt ekkor a császári udvar) követeit, hogy robbantsanak ki háborút Magyarországon. A lepénzelt pasák és császári tisztviselők aztán megtették a magukét. (Ennek a diplomáciai előkészítésnek nem kis köze volt a tizenötéves háború kirobbantásához 1592—1606). Mivel pedig a török sem tudott egyszerre kétfelé hadat viselni, Velence megmenekült. A diplomáciai érintkezés nyelve kezdetben a latin volt, az 1600-as évek derekától azonban mindinkább előtérbe nyomult a francia, ugyanannyira, hogy az 1700-as évek közepére már szinte kizárólagossá vált. Ezt használták a követek többnyire még a belső érintkezésben, tehát hazaküldött jelentéseikben is. Ezek majdnem mindig rejtjelesek voltak, ha netán avatatlan kézbe kerülnek, ne tudják elolvasni. Annak, aki a kulcsot nem ismerte, megfejtésük gyakorlatilag lehetetlen volt. Annyira, hogy ha a követ elvesztette a rejtjelkulcsot, maga sem tudta megfejteni a hazulról jövő utasításokat; emiatt mentették fel például az 1670-es években azonnali hatállyal az egyik francia követet. ciaország vatikáni nagykövete például évi 72 ezer tallért kapott, a londoninak csak 48 ezer jutott, a velenceinek pedig mindössze 24 ezer. Ebből az összegből kellett fedeznie a követségi személyzet kiadásait, a létfenntartás költségeit és a reprezentációt. Nemegyszer a követ a sajátjából toldotta meg a kiadásokat. Az „ajándékokéra, vagy ahogy a korabeli magyar szóhasználat finoman mondotta: „virágra”, minden követség külön pénzt kapott. Ezek a szédítően nagy számok kisebb államok esetében persze erősen csökkentek. A magyar diplomácia ebben az időben különösen szegény volt, a diplomaták nemegyszer nyomorogtak. Tudott, hogy a mohácsi vész után két évszázadon át csak Erdélyben volt önálló magyar diplomácia, a fejedelemség azonban állandó követet csupán a török Portán tartott. II. Rákóczi Ferenc tett kísérletet újra a szabadságharc közepette a magyar diplomácia megteremtésére. Rákóczi udvara azonban szegény volt, a diplomácia költségeit sem mindig tudták előteremteni. A követek nem kaptak rendszeres fizetést, ami pénzt kiutaltak számukra, az is rendszertelenül érkezett. Az isztambuli magyar követek átlagosan évi ezer tallért kaptak, pedig ez volt a legnépesebb követség, a szolgákkal együtt kilenc emberből állt. Nedeczky 200 tallérral a zsebében indult el az orosz cárhoz, s bár — ahogy írta — „elég fösvényen élt”, két hónap múlva már kölcsönt kellett kérnie. A magyar követek bevonulást nem tartottak, valósággal belopakodtak állomáshelyükre és arra, hogy reprezentáljanak, vagy éppen valakinek „virágot” adjanak, nem is gondolhattak. Volt, hogy még az is gondot okozott, milyen járművön menjenek az uralkodói audenciára. Futárok lóháton A 17. századra az európai államok mindegyikében kiépült az úgynevezett hadiposta, amely a hivatalos, tehát udvari leveleket meghatározott úton, rendszeres időközökben, többnyire hetenkint kétszer szállította. A hadiposta vágtatva közlekedett két-három órányi távolságokon lovat váltott, s éjjel-nappal haladva napi 120—150 kilométert is megtett. Persze alkalmi levélvivők, futárok is közlekedtek, lóháton, ezek még gyorsabban haladtak. A levelezés nehézségei az országhatáron kívül kezdődtek. Idegen országban a futárok ugyanis csak útlevéllel közlekedhettek, s a helyi postale-váltó állomást semmindenütt vehették igénybe. Útjük így erősen lelassult, háborús időkben pedig, mivel az ellenséges országba útlevelet nem kaptak, a levelet csempész úton kellett vinni, vagy óriási kerülőt tenni, így aztán a levelek hónapos késésekkel érkeztek meg a követtől, ha egyáltalán megérkeztek. Például 1705- ben a Rákóczi-szabadságharc idején a francia követ Magyarországról küldött jelentései 2—3 hónapig úton voltak, míg Versailles-ba, az udvarhoz megérkeztek. Az ellenséges, Közép-Európán át ugyanis nem mehetett a futár, mert a császáriak könnyen elfoghatták. Két lehetséges útja volt, az egyik északnak, Lőcsén, Krakkón, Varsón át Danckáig (Gdansk), onnan tengeren Hollandiáig, majd újra szárazföldön a francia udvarba. A másik út a Balkán-félszigeten át, a török fővárosból hajón Marseilles-be. Még nehezebb volt a posta útja Kelet-Európában. Rákóczi hónapokon át várta követe, Nedeczky Sándor jelentéseit, nemegyszer hiába. Télen az irtózatos hó- és jégmezőkön, nyáron a végnélküli pusztákon az utazás veszélyes volt. Ahogy Nedeczky írta: „itten szekérbeli posta nincsen, lóháton kell járni, de azt váltani nincs hol, ló és ember megy, míg ereje bírja”. Legveszélyesebb azonban az isztambuli levelek útja volt, ezért mindig két-három futárt indítottak, mindegyiket más útvonalon. A szárazföldön rablók leselkedtek rájuk, a tengeren kalózok. A portai angol követ ezért jelentése egyik példányát hajóval, a Földközi-tengeren át indította, a másikat a Balkánon, Moldván, Lengyelországon át szárazföldön, s egy harmadikat karavánban közlekedő kereskedőkre bízott. Mégis előfordult, hogy egyik sem érkezett el a címzetthez. Fizetések, „virágpénzek” Ahhoz, hogy a követek egyre sokasodó feladatukat elláthassák, pénzre, sok pénzre volt szükségük. Pénzbe került az utazás, az állandó társadalmi élet, a reprezentálás, a futár- és küldöncszolgálat, az akkor szokásos besúgók hálózatának kiépítése és még többe a minisztereknek és államférfiaknak nyújtott „ajándékok”. Franciaországban például a külügyi költségvetés mindjárt a katonai után következett, s az 1700-as évek elején négy és fél millió tallérra rúgott, az összköltségvetés 1/5-ére. A követek fizetése persze nem volt egységes, fontosabb poszton több pénz járt. Amikor Fran- Az uralkodó szolgálatában A feudális korszakban a külpolitika irányítása kizárólagos uralkodói jog volt, a diplomáciába az országgyűlés sem szólhatott bele. A követek uralkodójukat és nem országukat képviselték. A diplomáciai szervezet mindenütt központosított és az uralkodó akarata irányítja. Az államtanács Franciaországban, vagy másutt is foglalkozott ugyan külpolitikai kérdésekkel, de mindig csak az uralkodó kívánságára, s ilyenkor is csak tanácsot adott. A diplomáciai ügyek intézésére előbb Franciaországban, majd másutt is a 17. század végére, kialakult egy miniszteriális szerv, melynek élén a külügyi államtitkár állt. Az ő feladata volt az adminisztráció kézbentartása, az uralkodói elhatározások formába öntése és végrehajtása a titkári kar segítségével. A fontosabb utasításokat ő maga fogalmazta és ő referálta az uralkodónak a megfejtett követi jelentéseket is. A külföldi követek először nála jelentkeztek, ő készítette elő a nyilvános kihallgatásokat, és jelen volt, amikor a király az ünnepélyes audiencián átvette a megbízólevelet. Azt mondhatjuk, uralkodója akaratát külpolitikai és diplomáciai vonalon ő ültette át a gyakorlatba. Naponként érintkezett királyával, így annak elhatározásaira és az egész külpolitikára igen nagy befolyása volt. Mivel pedig a központosított, majd abszolút államnak egyik legfontosabb politikai eszköze a diplomácia volt, a külügyi államtitkár (egyes országokban kancellár) az 1700-as évek elején már az állam egyik legbefolyásosabb embere, akinek a jelentősége a polgári rendszerekben tovább nő. Az új fejezetet a diplomácia történetében a polgári államok kialakulásának kora nyitja meg. BENDA KÁLMÁN A császári követ, Johann Ludwig Kufstein gróf követi kihallgatása a szultánnál Közli: Ferenczi Zoltán, Rimay János (M. Tört. Életr.) Bp. 1811. 89. 1.