História 1985
1985 / 1. szám - FIGYELŐ - KOSÁRY DOMOKOS: Radikálisok és a "hazaáruló"
hogy az európai béketárgyaláson már a magyar kérdés lezárásával jelenjen meg. Ezért az udvar engedékenyebbnek mutatkozott, mint korábban bármikor. E kedvező alkalom elszalasztása, a harc folytatása azt jelentette volna, hogy a belső és külső támasz nélkül maradt kuruc csapatok lassan felőrlődnek, egyes töredékeik kiszorulnak az országból és a szabadságharc a császár feltétlen győzelmével ér véget. Ebben az esetben Bécs bosszúját semmi sem mérsékelte volna. Mindaz, ami a szatmári béke előtt császári kézre került magyar területeken végbement, fogalmat adhat arról, mi várt volna az egész országra. Nemcsak a felkelésben részes nemesség birtokaitól való megfosztása és idegenekkel való lecserélése következett volna be - úgy, mint száz évvel korábban Csehországban, a fehérhegyi csata után -, hanem a harcban fegyveresen részt vett parasztság ellen is rendszabályokat léptettek volna életbe; az ország elvesztette volna különállását és tartományi szintre süllyed. 1711. január 9-én Rákóczi Lengyelországba megy, hogy a cárral találkozzék, s a teljhatalmat Károlyi Sándor tábornagy kezébe adja. Károlyi tárgyalásokat kezd Pálffy János tábornaggyal. A tárgyalások a fejedelem tudtával indulnak, majd amikor ő letiltja, Károlyi saját elhatározásából folytatja, jóllehet Rákóczinak újra hűséget esküdött. A tárgyalásokon üzenetváltásokkal lépésről lépésre haladnak, s április végén Károlyi és a szabadságharcot vívó „szövetkezeti rendek” aláírják a szatmári egyezséget. A szatmári békével Magyarország visszatért a Habsburgok uralma alá. A béke a harcban részt vevőknek életükre, vagyonukra általános amnesztiát biztosított, elismerte az ország alkotmányos különállását a Habsburg monarchián belül, s ezzel biztosította az ország külön fejlődését. Igaz, az önálló nemzeti fejlődés elbukott. Elbukott a független magyar államiság kísérlete, ahogy elbuktak azok a társadalmi reformok is, amelyeket Rákóczi kezdeményezett. A béke a nemesi kiváltságok biztosítására helyezte a hangsúlyt, s ezzel valósággal megkövültek az ország már amúgy is anakronisztikus társadalmi viszonyai. Tény viszont, hogy a bécsi udvar törekvése, Magyarországnak az összmonarchiába való beolvasztása- ami a szabadságharcot kiváltotta- nem sikerült. Áruló volt-e Károlyi Sándor? Nem volt. Ocskay László kuruc ezereskapitány áruló volt, ő egyedül szökött át a császáriakhoz, cserbenhagyva a kurucokat. Károlyi nem ment át - jóllehet őt is csalogatták ígéretekkel -, hanem az adott lehetőségekhez képest tisztességes megegyezést kötött, amely a szabadságharc minden résztvevőjére kiterjedt. Jobbat nem lehetett elérni, s a lehetőségek elmulasztása tragikussá válhatott volna. Az, hogy mindezért Károlyi Sándor báró grófi címet kapott jutalmul, a lényegen nem változtat. Az osztrák történetírás szereti kiemelni Károlyi érdemeit a békét elutasító Rákóczival szemben. Ne felejtsük el azonban, hogy Károlyi aligha érhetett volna el bármit is, ha nincsenek mögötte a nyolcéves függetlenségi harc erőfeszítései. Rákóczi katonai és politikai tevékenységének, államszervező munkájának eredményei. Ez azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy a Rákócziszabadságharc nem volt hiába. BENDA KÁLMÁN Károlyi Sándor Radikálisok és a „hazaáruló” Az 1848 tavaszi pesti forradalomból született új radikális sajtó legelső, legjelentősebb és leghosszabb életű orgánuma a Marczius Tizenötödike volt. Szerkesztője Pálfz Albert (1820-1897), a márciusi ifjak egyike, Petőfi közeli barátja, a kor legjobb forradalmi publicistái közé tartozott. A lap kezdettől fogva harcot követelt a hagyományos nemesi „táblabíró politika” ellen és felkészülést a várható ellenforradalmi támadásra. Utóbb, 1849 márciusában - a nemesi radikálisoktól eltérően - elsőnek és szinte egyedül javasolta a más nemzetiségűek jogainak messzemenő elismerését, sőt a régi Magyarország föderalizálását. 1849. június végén pedig ugyancsak másoktól eltérően követelte, hogy az új képviselőház egyik legfőbb teendője „a hűbéri maradványok megszüntetése” legyen, hiszen ez növelné a nép bizalmát. S hozzátette: „mi szörnyen resteljük, hogy amit a forradalom ösztönétől vezérelve ezelőtt egy évvel kellett volna a nemzetgyűlésnek tenni, egy év után is sürgetnünk kell”. S ha ezt a képviselőház nem vállalná, „tegye meg a kormány”, és „ne csak szóval legyen forradalmi, hanem használja is a forradalom eszközét”. A magyar kormány azonban 1849. július 7-én a lapot betiltotta és Pálfit bíróság elé készült állítani. Sőt - Vukovics Sebő igazságügy-miniszter emlékezései szerint - azzal próbálta (alaptalanul) gyanúsítani, hogy „hazaáruló”, aki az „ellenség zsoldjában” áll. Mi magyarázza e különös fordulatot? Mint ismeretes, Kossuth a függetlenség kimondásával, 1849 áprilisában, az Ausztriával megegyezést óhajtó békepárti törekvések útját akarta elvágni. A taktika ellenére azonban az új politikai formán belül egyre erősebben érvényesült a „mérséklő”, hátráló nemesi tendencia. Szemere Bertalan miniszterelnök ugyan republikánus programot hirdetett, mégis hamar megtalálta a kapcsolatot a volt békepártiakkal, és azokkal egyetértésben kezdte felszámolni az olyan forradalmi intézményeket mint a kormánybiztosoké, vagy a résztörvényszékeké volt. Pálfx és a Marczius azonban - híven eredeti radikalizmusához - egyre élesebben támadta Szemere politikáját, amely az ő szemében a nemesi uralom visszaállításának elősegítője, szinte jelképe volt. Támadta azokat, akik „az úrbéri törvényeket titkon minden érdekelttől kicsavarták, úgy 5