História 1987
1987 / 1. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: Egyiptomiak és más népek - GLATZ FERENC: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?
Egyiptomiak és más népek Minden nép többé-kevésbé saját országát tekinti a világ közepének, magát pedig mindenkinél különbnek. Ennek az egyetemes emberi magatartásformának, a másokhoz való viszonyulásnak az adott történeti, földrajzi, antropológiai körülmények által meghatározott, csak az adott népre jellemző sajátos vonásai és annak változásai fontos tanulságokkal szolgálhatnak a történész számára. Az egyiptomiak magatartását döntően a rend és káosz, műveltség és primitívség ellentétpárjai határozták meg. Időszámításunk előtt a 4. évezred második felében a Nílus alsó folyásánál élő törzsek társadalmi szervezete, anyagi, szellemi kultúrája még alig különbözött a szomszéd népekétől. 3000 táján viszont aránylag gyorsan végbemenő minőségi változás következett be: hatalmas, csaknem 1000 km hosszúságú területen egységes államszervezet jött létre a Nílus szűk völgyében, melynek centralizált, tervszerűen irányított gazdasága szükségszerűen teremtette meg az írásbeliséget. Rajtuk kívül csak a sumérok ismerték az írást ebben az időben; a közbeeső területeken - főként mezopotámiai hatásra - csak később kezdődik az írásbeliség. Egyiptom és szomszédai Földrajzi helyzete Egyiptomot az egész ókor folyamán bizonyos mértékben elszigetelte szomszédaitól. A hatalmas sivatagokon vagy a tengeren még a jól felszerelt reguláris hadseregek is nehezen keltek át, a gyorsan mozgó nomád alakulatok pedig katonailag nem jelentettek komoly veszélyt. Ez a körülmény az ókori Közel-Keleten egyedülálló stabilitást eredményezett, de sohasem vezetett Egyiptom teljes elszigetelődéséhez. A kapcsolatteremtés fő mozgatórugója egyiptomi részről a nyersanyagszükséglet volt, de volt igény késztermékekre és luxuscikkekre is. Mindezek beszerzése történhetett a bányák megszállásával, zsákmányszerzéssel, adók kivetésével, de amikor erre lehetőség nem volt - árucsere, békés kereskedelem útján is. A sivatagok közé szorított keskeny folyóvölgy népe így egész története folyamán intenzív kapcsolatban állt szomszédaival, de gyakran távoli területekkel is. A rezet kezdetben a Szináj-félszigetről szerezték be, mely az ókorban nem tartozott Egyiptomhoz. Később, mikor ezek a bányák kimerültek, Timnából (ma Dél-Izrael) vagy Ciprus szigetéről, a vasat pedig Kis-Ázsiából szállították. Az aranyat, ami az egyiptomi hatalmi politika és külkereskedelem egyik legfontosabb tényezője volt, hosszú ideig nagy mennyiségben ontották a núbiai bányák. A jó minőségű faanyagot is külföldről kellett beszerezni: a tűlevelű fákat a Libanon-hegységből, az ébenfát pedig délről importálták. A művészek által előszeretettel használt lazúrkő a mai Afganisztán területéről érkezett, elefántcsontot, strucctollakat, állatbőrt Núbiából és Belső-Afrikából szereztek be. Az egyiptomi szimbolika változatos formákban juttatta kifejezésre a barbárok feletti elsöprő fölényt, az egyiptomiak győzhetetlenségét. Már az Óbirodalomtól ismeretes a „kilenc íj” fogalma, mely a fáraó külső és belső ellenségeit jelölte. Az ellenséges népek valódi számától függetlenül a kilences, mint szent szám alkalmas volt a teljes ellenséges világ érzékeltetésére. A „kilenc íj” közé tartoztak például Ázsia népei, Núbia, a líbiaiak és a Földközi-tenger szigetei. Az íjak rajzát ott találjuk a királyi trón zsámolyán is, hogy a fáraó jelképesen naponta taposhasson rajtuk. A képeken az ellenség leggyakrabban valóságos emberi formájában jelenik meg, ahol a fáraó rendszerint hatalmas szfinx vagy griff alakjában gázolja le őket. Templomfalak kedvelt díszítése volt a hátrakötött karú, térdelő idegen népek sora. Más képeken a fáraó egyszerre számtalan ellenséget ragad üstökön, kezével valamennyiük haját összefogja, hogy buzogányának egyetlen csapásával végezzen velük. A feliratok sajátos frazeológiája is ugyanazt a szellemet árasztja, mint a templomok ikonográfiája. Núbiát például gyakran „nyomorult Kus”-nak nevezik, olvashatunk „undorító idegenek”-ről, a hettita királyt pedig csak „Hatti nyomorult, legyőzött fejedelme”ként említik II. Ramszesz (i. e. 1290-1224/23) feliratai még az olyan részletekben is, ahol kénytelen elismerni a hettiták sikereit. III. Szeszósztrisz (i. e. 1878-1840) egyik határkőfeliratán pl. így jellemzi a núbiai ellenséget : „Ha megrohanják, visszafordul. Visszavonulás esetén támadóvá lesz. Nem olyan emberek ezek, akiknek méltósága volna, nyomorultak ezek, összetört szívűek.” A visszatérő jelzők funkciója elsősorban mágikus: az írás varázsereje által elő kell idézniük, hogy az ellenség mindenkor nyomorult, legyőzött, elbukott legyen. Ha azonban a történész mindezt a valósággal szembesíti, kiderül: ez a mágikus-vallásos elemekkel átszőtt retorika és a történeti realitásoktól gyakran távol álló konvencionális képi sémák nem fajgyűlöletet, nem az idegenek elpusztításának vágyát takarják. Hiszen pl. ugyanaz a II. Ramszesz, aki olyan megvetéssel nyilatkozott a hettitákról, később nemcsak békét kötött velük, hanem szövetségesük lett, és egy látványos összebékülési ünnepség keretében feleségül vette a hettita király lányát. Az idegenek iránti érdeklődést tanúsítják azok a művészi ábrázolások, amelyeken - bizonyos sémák alkalmazása ellenére - megmutatkozik a reális ábrázolásra való törek-Folytatás a 4. oldalon Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok? Óravázlatok történelemórákhoz, amelyeket azon magyar és szomszédos országokbeli diákkör és fiatalok számára hirdetnénk meg, akik futballmeccsen, aluljárókban, utazásaik közben a felnőtt társadalomtól örökölt, más népeket gúnyoló rigmusokat szavalnak. ELSŐ ÓRA A munkavégzés és „etnikai jellemvonások” Az embert minden korábbi és vele egy időben élt más élőlénytől az különbözteti meg, hogy tudatos tevékenységre, munkavégzésre képes. Az emberi társulások végső soron azért jönnek létre, hogy a munkavégzést, az önfenntartás alapfeltételét biztosítsák. (A tanulók eddigi történelmi ismereteire utalni: a 3-4 ezer évvel ezelőtti folyam menti kultúrákban áldást hozó víz szabályozása, a gátépítéshez, földmunkához értés, az időjárás, a folyóvízszint megfigyelése, azaz a különböző tevékenységek és szakismeretek összehangolásának szükségessége meghatározta a közösségi élet első formáit. De ugyanígy összetartója az utóbbi évszázadok közösségeinek a modern kori mezőgazdasági vagy ipari munkafázisok, szakértelmek egymásra épülése, összefonódása.) Könnyű belátni: adott közösségekben a szakértelmeknek olyan típusai, ágazatai alakultak ki, amelyek napi használatát tőlük a földrajzi környezet vagy a munkapiac megkövetelte, így illeszkedtek egymáshoz a történelem során kezdettől az élelemtermesztés professzionista munkásai, a parasztok, a technikai cikkek gyártói, az iparosok és a termékek cseréjét biztosító kereskedők szakértelmei. Ebben az értelemben a közösségi formák fejlődése nem más, mint a termelő, munkavégző tevékenység szervezeteinek kialakulása, rögzülése, bomlása és újraformálódása. A munkafolyamatok a szülői és végső soron meghatározói az együttműködést biztosító szervezeteknek, így eddigi legtökéletesebbnek látszott formájának, az államnak. És ahogy az egyén testtartásával, mozdulataival hozzáidomul szer- 3