História 1987

1987 / 1. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: Egyiptomiak és más népek - GLATZ FERENC: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?

Egyiptomiak és más népek Minden nép többé-kevésbé saját országát te­kinti a világ közepének, magát pedig minden­kinél különbnek. Ennek az egyetemes emberi magatartásformának, a másokhoz való viszo­nyulásnak az adott történeti, földrajzi, antro­pológiai körülmények által meghatározott, csak az adott népre jellemző sajátos vonásai és annak változásai fontos tanulságokkal szolgálhatnak a történész számára. Az egyiptomiak magatartását döntően a rend és káosz, műveltség és primitívség ellen­tétpárjai határozták meg. Időszámításunk előtt a 4. évezred második felében a Nílus al­só folyásánál élő törzsek társadalmi szerve­zete, anyagi, szellemi kultúrája még alig kü­lönbözött a szomszéd népekétől. 3000 táján viszont aránylag gyorsan végbemenő minőségi változás következett be: hatalmas, csaknem 1000 km hosszúságú területen egységes állam- szervezet jött létre a Nílus szűk völgyében, melynek centralizált, tervszerűen irányított gazdasága szükségszerűen teremtette meg az írásbeliséget. Rajtuk kívül csak a sumérok is­merték az írást ebben az időben; a közbeeső területeken - főként mezopotámiai hatásra - csak később kezdődik az írásbeliség. Egyiptom és szomszédai Földrajzi helyzete Egyiptomot az egész ókor folyamán bizonyos mértékben elszigetelte szomszédaitól. A hatalmas sivatagokon vagy a tengeren még a jól felszerelt reguláris had­seregek is nehezen keltek át, a gyorsan mozgó nomád alakulatok pedig katonailag nem je­lentettek komoly veszélyt. Ez a körülmény az ókori Közel-Keleten egyedülálló stabilitást eredményezett, de sohasem vezetett Egyiptom teljes elszigetelődéséhez. A kapcsolatteremtés fő mozgatórugója egyiptomi részről a nyers­anyagszükséglet volt, de volt igény készter­mékekre és luxuscikkekre is. Mindezek be­szerzése történhetett a bányák megszállásával, zsákmányszerzéssel, adók kivetésével, de - amikor erre lehetőség nem volt - árucsere, békés kereskedelem útján is. A sivatagok közé szorított keskeny folyó­völgy népe így egész története folyamán inten­zív kapcsolatban állt szomszédaival, de gyak­ran távoli területekkel is. A rezet kezdetben a Szináj-félszigetről szerezték be, mely az ókorban nem tartozott Egyiptomhoz. Később, mikor ezek a bányák kimerültek, Timnából (ma Dél-Izrael) vagy Ciprus szigetéről, a vasat pedig Kis-Ázsiából szállították. Az aranyat, ami az egyiptomi hatalmi politika és külke­reskedelem egyik legfontosabb tényezője volt, hosszú ideig nagy mennyiségben ontották a núbiai bányák. A jó minőségű faanyagot is külföldről kellett beszerezni: a tűlevelű fákat a Libanon-hegységből, az ébenfát pedig dél­ről importálták. A művészek által előszeretet­tel használt lazúrkő a mai Afganisztán terü­letéről érkezett, elefántcsontot, strucctollakat, állatbőrt Núbiából és Belső-Afrikából sze­reztek be. Az egyiptomi szimbolika változatos for­mákban juttatta kifejezésre a barbárok feletti elsöprő fölényt, az egyiptomiak győzhetetlen­ségét. Már az Óbirodalomtól ismeretes a „ki­lenc íj” fogalma, mely a fáraó külső és belső ellenségeit jelölte. Az ellenséges népek valódi számától függetlenül a kilences, mint szent szám alkalmas volt a teljes ellenséges világ érzékeltetésére. A „kilenc íj” közé tartoztak például Ázsia népei, Núbia, a líbiaiak és a Földközi-tenger szigetei. Az íjak rajzát ott találjuk a királyi trón zsámolyán is, hogy a fáraó jelképesen naponta taposhasson rajtuk. A képeken az ellenség leggyakrabban való­ságos emberi formájában jelenik meg, ahol a fáraó rendszerint hatalmas szfinx vagy griff alakjában gázolja le őket. Templomfalak ked­velt díszítése volt a hátrakötött karú, térdelő idegen népek sora. Más képeken a fáraó egy­szerre számtalan ellenséget ragad üstökön, ke­zével valamennyiük haját összefogja, hogy buzogányának egyetlen csapásával végezzen velük. A feliratok sajátos frazeológiája is ugyan­azt a szellemet árasztja, mint a templomok ikonográfiája. Núbiát például gyakran „nyo­morult Kus”-nak nevezik, olvashatunk „un­dorító idegenek”-ről, a hettita királyt pedig csak „Hatti nyomorult, legyőzött fejedelme”- ként említik II. Ramszesz (i. e. 1290-1224/23) feliratai még az olyan részletekben is, ahol kénytelen elismerni a hettiták sikereit. III. Szeszósztrisz (i. e. 1878-1840) egyik határkő­feliratán pl. így jellemzi a núbiai ellenséget : „Ha megrohanják, visszafordul. Visszavonu­lás esetén támadóvá lesz. Nem olyan emberek ezek, akiknek méltósága volna, nyomorultak ezek, összetört szívűek.” A visszatérő jelzők funkciója elsősorban mágikus: az írás varázsereje által elő kell idéz­niük, hogy az ellenség mindenkor nyomorult, legyőzött, elbukott legyen. Ha azonban a tör­ténész mindezt a valósággal szembesíti, kide­rül: ez a mágikus-vallásos elemekkel átszőtt retorika és a történeti realitásoktól gyakran távol álló konvencionális képi sémák nem faj­gyűlöletet, nem az idegenek elpusztításának vágyát takarják. Hiszen pl. ugyanaz a II. Ram­szesz, aki olyan megvetéssel nyilatkozott a het­titákról, később nemcsak békét kötött velük, hanem szövetségesük lett, és egy látványos összebékülési ünnepség keretében feleségül vette a hettita király lányát. Az idegenek iránti érdeklődést tanúsítják azok a művészi ábrázolások, amelyeken - bi­zonyos sémák alkalmazása ellenére - meg­mutatkozik a reális ábrázolásra való törek­Folytatás a 4. oldalon Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok? Óravázlatok történelemórákhoz, amelyeket azon magyar és szomszédos országokbeli diákkoréi fiatalok számára hirdetnénk meg, akik futballmeccsen, aluljárókban, utazásaik közben a felnőtt társadalomtól örökölt, más népeket gúnyoló rigmusokat szavalnak. ELSŐ ÓRA A munkavégzés és „etnikai jellemvonások” Az embert minden korábbi és vele egy időben élt más élőlénytől az különbözteti meg, hogy tudatos tevékenységre, munkavégzésre képes. Az emberi társulások végső soron azért jönnek létre, hogy a munkavégzést, az önfenntartás alapfeltételét biztosítsák. (A tanulók eddigi történelmi ismereteire utalni: a 3-4 ezer évvel ezelőtti folyam menti kultúrákban áldást hozó víz szabályozása, a gátépítéshez, föld­munkához értés, az időjárás, a folyóvízszint megfigyelése, azaz a különböző tevékenységek és szakismeretek összehangolásának szüksé­gessége meghatározta a közösségi élet első formáit. De ugyanígy összetartója az utóbbi évszázadok közösségeinek a modern kori mezőgazdasági vagy ipari munkafázisok, szak­értelmek egymásra épülése, összefonódása.) Könnyű belátni: adott közösségekben a szak­értelmeknek olyan típusai, ágazatai alakultak ki, amelyek napi használatát tőlük a földrajzi környezet vagy a munkapiac megkövetelte, így illeszkedtek egymáshoz a történelem során kezdettől az élelemtermesztés professzionista munkásai, a parasztok, a technikai cikkek gyártói, az iparosok és a termékek cseréjét biztosító kereskedők szakértelmei. Ebben az értelemben a közösségi formák fejlődése nem más, mint a termelő, munkavégző tevé­kenység szervezeteinek kialakulása, rögzülése, bomlása és újraformálódása. A munkafolya­matok a szülői és végső soron meghatározói az együttműködést biztosító szervezeteknek, így eddigi legtökéletesebbnek látszott formá­jának, az államnak. És ahogy az egyén test­tartásával, mozdulataival hozzáidomul szer­3

Next

/
Thumbnails
Contents