História 1987

1987 / 1. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: Egyiptomiak és más népek - GLATZ FERENC: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?

loménak kilenc olyan falu volt a birtokában, mely Szíriában és Núbiában feküdt. Két olyan korszak volt, amikor az egyip­tomi hitvilág „etnikai vallásiból egyetemes vallássá válhatott volna. Először Ehnaton (i. e. 1364-1347) monoteista kísérlete próbálta meg Atont, a napgömböt nemcsak Egyiptom, ha­nem minden nép jóságos urává tenni. A nagy naphimnuszban ünnepélyes kinyilatkoztatás­ként hangzik el, hogy Aton áldásaiban az egész emberiség részesül, bőre színétől vagy nyelvétől függetlenül. Név szerint is megemlíti a szerző - valószínűleg maga Ehnaton fáraó­­ Szíriát és Núbiát. A végsőkig leegyszerűsített, demitizált napvallás elfogadható lett volna a szomszéd népek számára is, hiszen a szolá­­ris kultuszok az ő vallásaikban is jelen voltak. A vallási reform gyors bukása miatt azonban Aton nem vonulhatott be a közel-keleti népek panteonjaiba, a Nap prófétájától megálmo­dott nagy vallási egység nem jött létre. Másodszor a hellenisztikus és a római kor­ban lépett ki az egyiptomi vallás a hagyomá­nyos keretek közül. Ízisz, Szarapisz, Anubisz és más istenek tisztelete ekkor terjedt el a gö­rög területeken, majd az egész római impé­­riumban. Annak ellenére, hogy a birodalom jelentős, hivatalosan is elismert kultuszai kö­zé emelkedett, nem lett valódi világvallássá, egyike maradt csupán a császárkorban nagy népszerűségnek örvendő keleti kultuszoknak. Az egyre hatalmasabbá váló kereszténységgel nem tudta felvenni a versenyt. Az i. sz. 1-3. században szám szerint legalább annyi idegen tisztelte Íziszt és Szarapiszt, mint ahány egyiptomi. Az ókor politeista vallásainak keretei szinte korlátlanul tágíthatók voltak, és az egyipto­miak is készek voltak a szomszédok és a meg­hódított népek isteneinek átvételére. A XVIII. dinasztiától (i. e. 1552-1306) mutatható ki erős keleti hatás az egyiptomi vallásra, de már korábban is találkozunk szórványosan idegen istenekkel. Ilyen volt például As, akit Líbia urának neveztek és „Hathor, Büblosz úr­nője”, aki mögött minden valószínűség sze­rint egy kánaáni Baalt rejtőzik. A piramis­szövegekben pedig a núbiai Dedun is szere­pel. A hükszósz uralom, majd a korai Újbiro­dalom nagy hódító hadjáratai az ellenséges és békés érintkezés egyre bővülő kapcsolatrend­szerét hozták létre Egyiptom és az ázsiaiak között. Egyre nagyobb számban kerültek ide­genek Egyiptomba, de az ázsiai istenek tér­hódításának fő oka az egyiptomiak érdeklő­dése volt az addig alig ismert, számukra titok­zatos hatalmak iránt. Híveiket megtalálhatjuk az alsó néprétegektől a királyi udvarig. III. Amenhotep (i. e. 1402-1369) a ninnai (nini­­vei) Istár gyógyító szobrától remélte egészsége visszanyerését, I. Széthi (i. e. 1304-1290) és II. Ramszesz pedig Baalhoz, mint hadistenhez hasonlították magukat. A nyitott Egyiptom Az Újbirodalom az egyiptomi történelem leg­nyitottabb időszaka, amikor az idegenek a legmagasabb pozíciókat is elnyerhették az egyiptomi államigazgatásban és a hadsereg­ben. Jelenleg folyik például Szakkarában egy Aper-Él nevű, sémi származású vezír sírjának feltárása, aki a fáraó után következő legma­gasabb tisztség birtokosa volt. II. Ramszesz udvarában pedig szolgált egy Ben Azan nevű pohárnok, aki - asszimilálódni igyekezve kör­nyezetéhez - a Ramszes-em-per-Ré nevet vet­te fel. A XIX. dinasztia korának utolsó évei­ben Bai (egyiptomi nevén Ramszesz-han-em­­netjeru), felhasználva a királyi udvarban dúló viszályokat, megszerezte „az egész ország nagy kincstárnoka” címet, és Tauszert király­né oldalán tulajdonképpen teljhatalmú ura lett Egyiptomnak. A Harris papirusz egyik részletéből, ahol egy szír bitorlóról van szó, arra lehet következtetni, hogy a trónt is meg­próbálta megszerezni. Végül a bibliai József története is jól példázza, milyen lehetőségek álltak Egyiptomban a tehetséges idegenek előtt. Egyre nagyobb számban szolgáltak idege­nek az egyiptomi hadseregben is. A hadifog­lyok időlegesen rabszolgák lettek, majd egy ré­szüket katonai szolgálatra osztották be. Ahet Atonban, Ehnaton fővárosában például a ki­rályi testőrség nagy része idegenekből állt: núbiai, líbiai és ázsiai katonaság ügyelt az udvar és a város biztonságára, csak a harci kocsizó osztag katonái voltak egyiptomiak. II. Ramszesz, miután legyőzte a tengeri né­pek egyik csoportját, a sardanákat, a foglyok­ból testőrséget szervezett. A sardanák később is az egyiptomi hadsereg elit alakulatai közé tartoztak. Az i. e. 1. évezred elején a líbiaiak egyre na­gyobb befolyáshoz jutottak az egyiptomi had­seregben. Olyannyira, hogy végül a líbiai ka­tonai arisztokrácia vette át a vezetést, és egyik nagyhatalmú tagját, Sesonkot juttatta trónra (i. e. 945-924). A XXII-XXIV. dinasztiáig terjedő időszak a líbiai uralom kora (i. e. 945- 715). Mivel a líbiaiak tiszteletben tartották az egyiptomi hagyományokat, teljes mérték­ben átvették az egyiptomi kultúrát, a nép egy­re kevésbé tekintette őket idegeneknek. Ugyan­ez vonatkozik a napatai királyokra, akik az i. e. 8. század végén délről vonultak be Egyiptomba (XXV. dinasztia, i. e. 716- 656). Ők is az egyiptomi nyelvet használták felirataikon, és vallási szigorúság tekintetében túltettek az őslakosságon is. Az asszírok és perzsák viszont nyíltan hó­dítóként léptek fel, így érthető módon nem tudták megnyerni az egyiptomiak támogatá­sát. Különösen a perzsa korban ( i. e. 6-4. század) igyekezett a lakosság mindinkább el­zárkózni a külvilágtól, az idegenektől, per­zsáktól és görögöktől egyaránt. Ez a bizal­matlanság, xenofóbia jelenik meg túlzott, el­torzított formában a görög irodalomban. A görög irodalomnak és vázafestészetnek ked­venc témája lett a mondabeli Buszirisz egyip­tomi király. A történet szerint Egyiptomot kilenc évig terméketlenség sújtotta. Ekkor egy ciprusi jós jelent meg a király előtt, és azt jö­vendölte, hogy az éhínség akkor múlik el, ha évenként egy idegent áldoz fel Zeusz (Amon) oltárán. Az első áldozat mindjárt ő lett, és ettől kezdve minden Egyiptomba látogató idegennek ez lett a sorsa egészen addig, míg Héraklész nem érkezett ide. Őt is megkötöz­ték, megkoszorúzták, az oltárnál azonban ki­szabadította magát és megölte a királyt. Nagyon érdekes ezzel kapcsolatban Héro­dotosz álláspontja, aki egyiptomi utazása so­rán (i. e. 5. század közepe) közvetlen tapasz­talatokat szerzett a helyi szokásokról, az egyiptomiak idegenekkel szembeni magatar­tásáról. Szerinte „...egyiptomi ember vagy asszony nem csókolna meg görögöt a száján, sem görög embernek kését, nyársvasát vagy üstjét nem használná, sem nem ízlelné meg még tiszta bikának a húsát sem, melyet görög késsel vágtak szét.” Ennek az undornak oka szerinte az volt, hogy a görögök teheneket is fogyasztottak, holott ez Ízisz szent állata volt. Azt azonban határozottan tagadja, hogy az egyiptomiak embereket áldoznának, és a Hé­­raklész-mítosz egyiptomi epizódját ostoba mesének nyilvánítja. A görögök megítélése mindvégig ellent­mondásos maradt. A XXVI. dinasztia (i. e. 664-525) szaiszi királyai számára a görög zsoldosok jelentették a fő katonai erőt, Ap­­riész királyt (i. e. 589-570) viszont a hirtelen kirobbanó göröggyűlölet buktatta meg. A per­zsák elleni harcban az 5-4. században athéni és spártai segítségre támaszkodott Egyiptom. Nagy Sándort 332-ben szabadítóként fogad­ták, de utódai, a Ptolemaioszok alatt az egyip­tomiak másodrendű polgárai lettek saját ha­zájuknak. Helyzetük a római uralom alatt csak rosszabbodott. Mikor a sorozatos felke­lések sem tudták lerázni az elnyomást, az egyiptomiak körében homályos jóslatok kap­tak lábra, melyek Alexandria pusztulását és egy nemzeti király eljövetelét ígérték. Abban az időben (i. e. 7-6. század), mikor a görögök szorosabb kapcsolatba kerültek Egyiptommal, és létrejött a Deltában gyar­matvárosuk, Naukratisz, az egyiptomi tudo­mány egyik virágkorát élte. Az ország ősi múltja tiszteletet keltett a görögökben, és Hé­rodotosz előtt is egyiptomi utazása során nyíl­tak meg a történelem valódi távlatai. A ha­gyomány szerint a görög szellem számos ki­váló képviselője (például Püthagorasz, Szolón, Thalész, Platón) utazott Egyiptomba, hogy megismerkedjen a papi tudománnyal. Az egyiptomi tudósok görögökről alkotott véleményét egy öreg szaiszi pap Szolónhoz in­tézett szavai fejezik ki legtömörebben: „Mind­nyájan ifjak vagytok lelkileg, mert nincs lel­­ketekben ősi hagyományon alapuló régi meg­győződés, sem időtől szürke ismeret.” (Pla­tón: Timaiosz) Azt is észre kellett azonban venniük, hogy a megváltozott világban a „gyermeteg” görögöké a vezető szerep poli­tikai, katonai, sőt mindinkább kulturális té­ren is. A Ptolemaiosz-kortól a papok már ké­szek voltak átvenni a görög tudomány ered­ményeit, például a csillagászatban, és egy egyiptomi pap, Manethón, görög nyelven fog­lalta össze hazája történetét. KÁKOSY LÁSZLÓ 5

Next