História 1987

1987 / 1. szám - KERTÉSZ ISTVÁN: Görögök és idegenek

Görögök és idegenek Hérodotosz (i. e. 484 k.425), a görög-perzsa háborúk (i. e. 492-449/8) kortárs történetírója, a perzsaellenes görögök, főképp Athén dicsőségének krónikása a diadalmésórtól áthatott periklészi virágkor kellős középén így írt a legyőzött perzsákról: „A férfieréiyt illetőleg következő a felfogásuk: harci vitézégen kívül az náluk a derék vonás, ha valakinek sok gyermeke van. Akinek családja igen nagy, annak a király évenként ajándékot küld - mert a sokban látják az erőt. Gyermekeiket ötéves koruktól kezdve a huszadikig csupán három dologra tanítják: lovaglásra, nyílverésre és igazmondásra. Míg a fiú be nem tölti ötödik évét, nem kerül apja szemei elé, hanem az aszszonyok közt tölti napjait. Ez pedig azért van így, hogyha a fiú nevelkedése közben meghal, az apát semmi szomorúság ne bántsa. Én dicsérem e szokást, s dicsérem azt is, hogy senkinek, még a királynak sem szabad ok nélkül bárkit megölni... Amit tenni nem szabad, azt mondani sem szabad. Legutálatosabbnak tartják a hazugságot, azután pedig az adósságot, éspedig sok más okból, de leginkább azért, mert szerintük az adósság hazugságra is kényszeríti az embert...” Hol itt a megvetés, hol itt az elvakult gyűlölet a görög földet dúló ellenséggel szemben? Sehol. Amit Hérodotosz a perzsa emberekről írt, azt bármelyik görög szívesen magára vehette volna. Egy emberöltővel Hérodotosz művének megszületése után írószerszámot ragadott a perzsa király, II. Artaxerxész(i.e.404- 358) egykori ellenfele, az athéni származású Xenophón (i. e. 430-355) is. Ő a perzsa birodalmat az i. e. 6. század közepén megalapító Kürosz (i. e. 559-529) élettörténetét adta közre egy „pedagógiai regény” formájában. Kürosz neveltetése állt munkája középpontjában, de lényegében a spártai életmódot akarta dicsőíteni. Xenophón athéni polgár volt, így jobbnak látta, ha a metafora eszközéhez nyúl, s a hazájával szemben ellenséges érzületű Spárta általa követésre méltónak talált nevelési gyakorlatát egy részben fiktív perzsa környezetben mutatja be. Ő igazán ismerhette a perzsákat, hiszen i. e. 401-400-ban részt vett az ifjabb Kürosznak bátyja, II. Artaxerxész ellen irányuló lázadásában, majd az Ázsia belsejéből a felkelés bukása után kalandos körülmények között visszavonuló görög zsoldosok egyik vezére volt. Ha nem tartotta eleve nevetségesnek vagy lehetetlennek a gondolaot, hogy a spártai „mag”-nak perzsa „burkot” adjon, akkor nem lehetett rossz véleménye az Európát oly sokszor fenyegető Ázsia urairól, így azután a következő megállapításai - még ha Spártára gondolt is esetleg a sorok között - Perzsiát is illethették: „Perzsa törvények szerint nevelték [Küroszt], amelyek szemmel láthatóan másra alapozzák a közjóról való gondoskodást, mint a legtöbb államban. Ezek ugyanis polgáraikra bízzák, miként neveljék gyermekeiket, a felnőttek is élhetnek - kényük-kedvük szerint, de megszabják nekik: ne lopj, ne rabolj, idegen házba ne törj be, ne üss senkit igaztalanul, ne légy házasságtörő, engedelmeskedj a vezetőknek, és így tovább. Aki pedig a tilalmak ellen vét, azt megbüntetik. A perzsa törvények ezzel szemben már eleve olyan polgárokat nevelnek, akik soha nem is vágyódnak arra, hogy aljas vagy gonosz tetteket kövessenek el.” Az idézett szövegekből egyszerűen csak íróik bölcsessége sugárzik ki? Csupán az a felismerés, hogy saját népe dicsőségét kisebbíti az, aki a legyőzött vagy még talpon álló ellenséget elvtelenül becsmérli, annak értékeit devalválja, államférfiak nevetségessé teszi? Avagy a görögök valóban ennyire elfogulatlanul viszonyultak nem görög szomszédaikhoz, ennyire nyitottak voltak azon erkölcsi értékek számára, amelyeket ellenfeleikben fedeztek fel? Platón Állam című művében Szókratész azt mondja, hogy „balga ember az, aki mást tart nevetségesnek, mint a rosszat, s aki másokat úgy akar megnevettetni, hogy nem az ostobaságot és a gonoszságot, három valami mást tűz ki gyúnyolódása céltáblájául”. Ezt az elvileg helyes megállapítást ugyan Platón írása már kevésbé tükrözi - ennek okaira viszszatérünk -, a szókratészi mondat mégis plasztikusan fejezi ki az i. e. 8-5. század között a Mediterráneum keleti felében civilizációját kiteljesítő görögség véleményét: csak azért senki sem érdemel megvetést, mert - mondjuk - nem athéni, hanem spártai, vagy mert nem görög, hanem szkíta vagy thrák, avagy éppen perzsa. Elvileg a tolerancia jellemezte a görögöket egymással és az idegenekkel szemben is. Ennek a türelemnek nyitját részben a vallási, részben az azokban tükröződő társadalmi-politikai elképzelésekben találjuk meg. Egy nyitott vallás A görögség több, egymással etnikai rokonságban álló közösség összeolvadásából jött létre úgy, hogy ezek a közösségek nem adták föl saját individualitásukat, önállóságtudatukat. Társadalmuk kiépítése közben ráadásul állandó és szoros kapcsolatban álltak a Földközi-tenger partvidékének sokszínű népességével. Ennél fogva a görög vallási elképzelésekben mind az etnikai-társadalmi pluralitás, többféleség, mind a más népek hiedelmeivel szembeni nagyfokú fogékonyság felismerhető. Vallási felfogásuk szerint az emberi nem egyenrangú összetevőkből áll. Pszeudo-Apollodórosz Mitológiájából láthatjuk, hogy így vagy úgy, a többi nép is a görög mítoszok hőseinek köszönhette létét: „...ló Héra papnője volt, és Zeusz elcsábította... a Nílus folyó partján életet adott Epaphosz nevű fiának... Epaphosz Egyiptom királya lett, feleségül vette Memphiszt, Neilosz leányát, várost alapított, amelyet felesége nevéről Memphisznek nevezett el, és leányt nemzett, Libüát, akiről Libüa kapta a nevét. Libüa ikreket szült Poszeidónnak, Agénórt és Béloszt. Agénór átköltözött Phoinikiába [ Fönícia], ott uralkodott, és hatalmas családnak lett az őse... Bélosz Egyiptomban maradt, ő lett Egyiptom királya, feleségül vette Neilosz leányát, Ankhinoét, és ikrei születtek, Aigüptosz és Danaosz... Egyébként Aigüptosz hódította meg a melampuszok országát, s a saját neve után nevezte el Egyiptomnak.” Mint az idézetből kiderült, a görögök egyik névadója, Danaosz a mítoszban az egyiptomiak névadó héroszának, Aigüptosznak volt a fivére. De a Mitológiából arról is értesülünk, hogy a perzsa nép névadója, Perszész, és a perzsákat egykor leigázó médek népalapító hérosza, Médosz szintén hellén mitikus ősök leszármazottai voltak. Ez utóbbiról a következőket olvashatjuk az aranygyapjút az argonautáknak kiszolgáltató kolkhiszi királyleány, Médeia históriájában: „Médeia megérkezett Athénba, feleségül ment Aigeuszhoz, és szült neki egy Médosz nevű fiút. Később azonban Thészeusz életére tört, ezért gyermekével együtt száműzték Athénból. A fiú sok barbár népet leigázott, és az uralma alá került területnek a Média nevet adta.” Az egyenrangú összetevőkből álló emberi nemet feltételező vallás természetszerűen nyitott és előítéletek nélküli más népek isteneivel szemben. Az i. e. 431-404-ig tartó peloponnészoszi háború előestéjén, a Marica folyó környékén kiépült odrüszi thrák királysággal politikai szövetségre lépett Athénban ünnepélyes külsőségek között bevezették a görög Artemisszel rokon harcias thrák istennő, Bendisz kultuszát. Az a tény, hogy a thrákokkal megkötött politikai egyezséget egy vallási gesztussal pecsételték meg, amely gesztus révén a görög panteon egy thrák istennővel bővült, kizárja azt, hogy az athéniak ekkor lebecsülték volna a thrákokat. Barbárok De ha a görögök - mint történetíróik példája mutatja - nem nézték le a többi népet, ha - mint azt vallásuk némely jellegzetességéből kimutattuk - az emberiség egyneműségét vallották, akkor mégis miért nevezték már korai időktől fogva a nem görögöket barbároknak? Egyáltalán, mit takar ez a fogalom? Sztrabón (kb. i. e. 64- i. sz. 20) írta Geógraphika című művében a következőket: „Én azt hiszem, hogy a barbár szó kezdetben a nehézkesen, keményen és durván beszélők utánzására jött használatba... Minthogy pedig a darabosan beszélőket mind barbároknak mondották, ilyennek látszott nekünk az idegen népek beszéde, azaz a nem helléneké. Azokat nevezték tehát tulajdonképpen barbároknak. Kezdetben persze csak gúnyolódásból, mint darabos vagy durva beszédűeket, később azonban ezt mint közös népnyelvet alkalmaztuk mind .