História 1989
1989 / 1-2. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: A fáraó és a zsilipek
A fáraó és a zsilipek III. Amenemhat Az egyiptomi állami-vallási ideológiában sajátos presztízs-szemlélet érvényesült: az uralkodók elsősorban építkezéseikkel igyekeztek egymást túlszárnyalni, „örök időkig fennmaradó” sírjaik és az ország vallási központjaiban emelt templomaik révén remélték nevük továbbélését. A Kr. e. III. évezredben a piramisok voltak az isteni nagyság megnyilvánulásai, később a központosított monarchia lazulásával a hangsúly egyre inkább a templomokra tolódott. Akár síremlékről, akár templomról van szó, az utókor, más kultúrák számára nehezen volt érthető, hogyan lehetett ilyen — számunkra irracionálisnak tűnő — célok érdekében százezres tömegeket mozgósítani, óriási költségeket vállalni. A hősiesség, hadi dicsőség rangban csak ezután következett. A gigantikus alkotások zavarbaejtő hatást gyakoroltak nemcsak a ma emberére, hanem már a görögökre és a rómaiakra is. Hérodotosz a zsarnoki önkény szeszélyét látta bennük, az idősebb Plinius pedig a „királyok kincseinek semmirevaló és ostoba fitogtatásának” tekintette a piramisokat. Mivel az egyiptomi feliratok elsősorban az istenek és az uralkodók szolgálatában álló építmények nagyszerűségét méltatják, a gyakorlati gazdasági célokat elősegítő alkotások és vállalkozások homályban maradnak. Régészeti módszerekkel is nehéz kiemelni ezeket a feledésből, mivel többnyire agyagtéglát használtak építésüknél, szemben a kőből emelt templomokkal és sírokkal. Míg Kheopsz piramisa, I. Széthi pompás sziklasírja és II. Ramszesz templomai benne élnek a történeti köztudatban, addig arról az uralkodóról, aki talán legtöbbet tett az egyiptomi földművelés felvirágoztatásáért, még az egyiptológiai szakirodalomban is kevés szó esik. Templom a termékenységért III. Amenemhat a XII. dinasztia egyik utolsó tagja volt, a jelenleg elfogadott kronológia szerint uralkodása Kr. e. 1842-1797-re tehető. Programadó hivatalos neve, melyet trónra lépésekor vett fel: Ni-Maat-Ré, vagyis „Részese Ré Igazságának”. Maat istennő Egyiptomban az a kozmikus világrend - etikai jogi értelemben —, mely a természeti törvényeket is irányítja. Közel fél évszázados uralkodása a békés, nyugodt fejlődés időszaka, háborúk, területi hódítások nem fűződnek nevéhez, inkább arra törekedett, hogy az elődje, III. Szeszósztrisz által meghódított núbiai területet biztosítsa a szemnai erőd karbantartásával. Egy templomot is építtetett Núbiában (Qubán), fő építészeti tevékenységének színhelye azonban az anyaország és ezen belül is a Fajjúm területe volt. A Fajjúm (Kairótól kb. 80 km-re délnyugatra) mélyedés a sivatagban, tulajdonképpen oázis, melyet azonban egy keskeny folyóárok köt össze a Nílus völgyével. Ebben folyik a Nílus egy mellékága, a Bahr Juszuf, majd áthaladva a fajjúmi depresszión, beleömlik a Birkd el-Qarun tóba, melyet az ókorban Moirisznak neveztek. A Fajjúm nagy részét mocsarak borították, de egyes kiemelkedő területei már az V. évezredben lakottak voltak. Kr. e. 3000 táján, az államalapító Ménész király korában épült a terület későbbi kultuszközpontja, Szobek krokodilus isten fedett temploma. A XII. dinasztia egyik uralkodója, II. Szeszósztrisz - aki piramisát ezen a területen építette fel (Illahun)--jött rá arra, hogy a Fajjúm nagy lehetőségeket rejt magában a mezőgazdaság számára, ő próbálkozott először a Bahr Juszuf szabályozásával, de nagyobb eredmény nélkül. Az ő tervét elevenítette fel III. Amenemhat, amikor erre a vidékre koncentrálta erőit. Két királyi piramist emelt magának, egyet a memphiszi nekropolisz legdélibb részében, Dahsurban, a másikat Hawarában, a Fajjúmon belül. A Középbirodalom piramisai egyébként már csak gyenge utánérzései voltak a IV. dinasztia - ma világszerte ismert - kőgúláinak; nemcsak méreteik lettek sokkal kisebbek, az építészeti kivitelezés hanyatlása is szembetűnő. Az építményeket agyagtéglákból építették, csak a belső folyosók kiképzésénél és a gúla burkolásához használtak kőtömböket. * A hawarai piramis ennek ellenére a maga nemében remekmű, egy olyan kor alkotása, amikor az anyag által nyújtott biztonságot leleménnyel, szellemes építészeti megoldásokkal kellett pótolni. A bejárat nem az északi oldalon van, mint az óbirodalmi piramisoknál, hanem délen, ami már magában is megnehezítette a sírrablók dolgát. A gúla belsejében a folyosók több szinten helyezkednek el, a mennyezet egy-egy elmozdítható kőtömbje nyitja meg az utat a következő emeletre. A sehová sem vezető folyosók végét is gondosan eltorlaszolták, semmit sem rejtő kútszerű aknákat képeztek ki, mindezzel sok felesleges munkát, időveszteséget okozva az illetéktelen behatolóknak. De a sírkamra, melyet egyetlen hatalmas kvarcit tömbből képeztek ki, ennek ellenére sem menekült meg a kirablástól. III. Amenemhat szerette volna elnyerni új vízrendszere sikeres működéséhez a Fajjúm isteneinek jóindulatát; ennek bizonyítéka a Medinet Mádinál feltárt templom, mely építészettörténetileg is becses emlék, hiszen ilyen jellegű építmény alig maradt a Középbirodalom korából. Szobek krokodilus és Hórusz sólyom isten mellett nyilván nem véletlenül szentelte a templomot a termékenység és jólét kígyó istennőjének, Renenutetnek. Ez a templom, mely uralkodása végéről való, több mint két évezreden át, egészen a római hódítás koráig a terület virágzásának egyik jelképe maradt és a betelepült görögök is hódolattal adóztak a földművelés patrónájának, Renenutetnek, akit ők Thermuthisznak neveztek. A labirintus Medinet Mádi kis ékszere volt a XII. dinasztia építészetének, de a Fajjúm büszkélkedhetett a kor legmonumentálisabb emlékével, a görögök által később Labürinthosznak nevezett templommal is. A Labirintus egyelőre a régészet nagy rejtélyei közé tartozik, ugyanis R. Lapsius és F. Petrie itt folytatott kutatásai csak nagy összevisszaságban heverő kőtömböket és szobrokat találtak, melyek alapján az alaprajzot nem sikerült megnyugtató módon rekonstruálni, így ma is a görög utazók leírásaira kell támaszkodnunk, akik közül elsőnek Hérodotosz (Kr. e. kb. 484—425) ad képet az építményről, mely szerinte a piramisokat is felülmúlja. Összesen 3000 helyiségből állt, melyek fele a felszínen, fele a föld alatt volt. Tizenkét bejárat vezetett a domborművekkel, oszlopokkal díszített belső térbe, a különböző méretű termekbe, udvarokba. Az alsó szintet Hérodotosz nem tekinthette meg, a Labirintus őrei szerint itt királyok és szent krokodilusok sírjai helyezkedtek el. Föld alatti folyosón lehetett bejutni a király piramisába. Sztrabón, a nagy földrajztudós Kr. e. 25- ben vagy 24-ben érkezett Egyiptomba, tehát több mint négyszáz évvel Hérodotosz után látogatta végig Egyiptom nevezetességeit. Ő is épségben találta a Labirintust, melyet királyi palotának ír le. Rejtett folyosókról, egymást szelő görbe utakról beszél, melyeken át az idegen vezető nélkül képtelen az utat megtalálni. Az ő látogatása idején fel lehetett Az isteni fáraó, mint szfinx .