História 1993

1993 / 1. szám - VÁCZY PÉTER: A honfoglalók öltözéke

A honfoglalók öltözéke Váczy Péter a honfoglaló magyarság köz­napi életéről szóló cikksorozatának első részét a História 1992/9. számában kö­zöltük. („A honfoglalók eszközei”.) A szerző „Képek a magyar történet ko­rai századaiból” című kötete 1993 tava­szán jelenik meg a História monográfiák sorában. (A szerk.) Paradoxonként hangzik, de találó megál­lapítás: a honfoglalás kori magyarok öl­tözékét könnyebb lerajzolni, mint meg­nevezni! Kendő és süveg A László Gyula-féle összefoglalás* szé­pen emeli ki az öltözék lényeges vonásait. Ilyen általános nomád sajátság, hogy a nők férfimódra ruházkodtak, sőt éltek is. A szoknyát a szlávoktól vették át. A nők férfias életmódját különösnek, sőt visz­­szataszítónak találták a megtelepedett kultúrnépek. A görögök mint mindenből, e nomád sajátosságokból is költészetet csináltak, és kitalálták az amazonok tör­ténetét. De már Thietmar merseburgi püspök megbotránkozva beszéli el Géza magyar fejedelem feleségéről, Saroltá­­ról, „a fehér úrnőről”, hogy úgy ivott és úgy ült a lovon, mint valami katona, és haragjában ölni is képes volt. A régi ma­gyar társadalom és öltözék e jellegzetes vonásáról tudomást kell vennünk. Az asszonyok kendője eredetileg egyáltalán nem jelentett fejrevalót. Egy­korú jelentését elárulja, hogy a „ken, tö­rül, fest” jelentésű ken ige­n-gyakorító­­képzős származéka, így mondják még ma is: „kendőzött arc”. Ezért kendő­nek ne­vezték azt, amivel kentek, festettek (arc­festék stb.), de a „törülközőit is, amely­be mosdás után törülte a kezét az ember. A kendő tehát nem alkalmas arra, hogy következtessünk a magyar nők honfogla­lás kori fejfedőjére. A nomád öltözék leírásából nem sza­bad hiányoznia a süvegnek és az övnek. Ha valakit megfosztottak szabadságától, elvették süvegét és övét. Isten és a feje­delem előtt senki sem maradhatott süve­gesen: le kellett vennie azt, hóna alá dug­va el kellett rejtenie. A fejviselet példáz­a László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bu­dapest, 1944. (A szerk.) Ma a legjobban, hogy az öltözék kutatása szorosan kapcsolódik társadalmi, politi­kai, vallási kérdésekhez. A süveg nem­csak nemezből készült. Honfoglalás előtti török jövevényszónak tartják. A kucsma és a sapka helyett helyesebb a galpag­ot idézni, mely — ellentétben a karimátlan süveggel — prémmel volt szegélyezve. Honfoglalás előtti viseletnek kell tarta­nunk, mert már a 10. század elején mint magyar divatot ismerték és utánozták a németek, az olaszok. A török galpag szó­val egyeztetik. A kalpagnak ugyanúgy megvoltak társadalmi és politikai vonat­kozásai, mint a süvegnek. A férfiak „ujjas, derékban övvel átkö­tött, tehát legalább derékon alul érő ru­hát viseltek”. Úgy hisszük, a korabeli áb­rázolások alapján még pontosabb leírást is adhatunk. A férfiak fő ruhadarabjának legjellemzőbb vonása: 1. elöl volt a nyí­lása, mely a ruhán végigfutott. Vagy gombra járt, vagy még gyakrabban a két szárnyat egymásra vetve öv szorította a testhez; 2. derékon felül szorosan simult az alakra, azon alul bő ráncokat vetett; 3. mindig csak a térdig ért. Erre húzták rá a felső kabátot, mely anyagban, szabás­ban változott az alkalomnak megfelelő­en. Ködmön, köpönyeg, suba A honfoglalás kori magyar leltárból min­denképp törülnünk kell a bekecset, ezt a gyanús eredetű, 19. századnál aligha ré­gibb ruhadarabot. Ugyanígy nem lehet honfoglalás kori a­­rcacagány vagy házi­bőr”, „az előbőr vagy mejebőr”, a dolmány, a zeke vagy kankó. A kacagány német közvetítéssel terjedt el nálunk a 18. szám Fémdíszekkel szegélyezett süveg és köntös, veretes nyakú ing­yenfoglalás kori férfiviselet László Gyula rekonstrukciója

Next