História 1995
1995 / 1. szám - ENGEL PÁL: A középkori Bosznia
A középkori Bosznia Bosznia, mint ma már minden tévénéző tudja, a Balkán-félsziget egyik kis országa. Területe a hozzá számított Hercegovinával együtt is alig több, mint Magyarország fele (51 000 km 2). Középső, legnagyobb része völgyektől szabdalt hegyvidék, amelyet főleg lombos erdők takarnak, délen azonban a tengerre néző hegyláncok már karsztosak és kopárak. Ott, a Dinári-Alpok legjárhatatlanabb részén, kétezer métert meghaladó hegycsúcsok alatt erednek az ország folyói, köztük az Adriába ömlő Neretva, amelynek völgye az ókortól fogva a legfontosabb közlekedési út volt a tengerpartról Bosznián át Szerbia irányába. A többi folyó észak felé kanyarog, és végül a Szávába torkollik: nyugaton Horvátország felől az Una és a Verbász (Vrbas), középen a Boszna, amelyről maga az ország is a nevét kapta, keleten pedig a Drina, amely Szerbiától választja el. A Száva egyben az ország északi határát is képezi, rajta túl a középkorban a magyar királyság terült el. Némi síkság egyedül itt, a Száva mentén található, és bizonyára ez volt régen is, mint ma, a legsűrűbben lakott vidék; feljebb, a hegyekben a lakosság gyérebb lehetett, és fő megélhetése az ókortól fogva az állattenyésztés volt. Bosznia területét, mint a hírekből tudjuk, ma három nép lakja tarka összevisszaságban: a szerb, a horvát és a bosnyák. Nép és nyelv nekünk, magyaroknak olyan fogalmak, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ezért számunkra fölöttébb szokatlan, hogy a különbség a három boszniai etnikum között nem nyelvi, hanem végső fokon „csak” vallási. Olyasféle tehát, mintha mondjuk külön népnek tekintené magát a katolikus és a református magyar, azzal a különbséggel, hogy a felekezetek közötti szakadék ott sokkal mélyebb. A szerbek orthodoxok, a horvátok katolikusok, a bosnyákok pedig muzulmánok, ami végeredményben három teljesen különböző gyökerű — görög, latin, illetve arab-török — kultúrának felel meg. Ennek csak egyik, de legnyilvánvalóbb jele, hogy közös nyelvüket (a szerbhorvátot) a szerbek és bosnyákok cirill, a horvátok latin betűvel írják. A három nép kialakulása tehát nem nyelvi elkülönülés, hanem sok évszázados, a középkorra visszanyúló kulturális és politikai folyamatok eredménye. Közös ősök A három nép közös ősei, a szerbek és horvátok a nagy népvándorlás utolsó fázisaként, valamikor a 7. században költöztek le északról, a mai Lengyelországból a Balkán-félszigetre. Az előző lakosok nyomai erre az időre már jórészt eltűntek. Az őslakos indoeurópai illírekre már akkor is csak néhány folyó- és hegynév emlékeztetett, meg Dalmácia neve, amely — akárcsak nálunk Pannónia a pannonoké — egy illír nép, a dalmaták hagyatéka volt. Az illírek a több mint hatszáz éves római uralom (Kr. e. 1. sz.-Kr. u. 5. sz.) alatt enyésztek el, amidőn legtöbbjük a birodalom más népeihez hasonlóan a latin nyelvre tért át. Az ő maradékaik — az eredeti nyelvet őrző albánokon kívül — ama románul beszélő, vlachnak nevezett hegyvidéki pásztorcsoportok, amelyek a Balkán nyugati és középső részein, Isztriától le Bosznián át a Peloponnészoszig és Macedóniáig sokfelé megtalálhatók voltak, egészen a legújabb korig. A rómaiak természetesen építkeztek is, akárcsak másutt, de mire a hungermán népvándorlás viharai (4-6. sz.) elvonultak, ebből sem maradt fenn több, mint nálunk. Pannóniában: egykori városok tekintélyes rommezői, meg néhány középkori vár maradványai Boszniában .