História 1997

1997 / 1.szám - GLATZ FERENC: A balsors nemzete?

Különben a társadalom szétválik egy nagyon szűk elitre és a „tudatlanokéra. Ahogy ezt az Európán kívüli — igaz, nagy teljesítményű — kultúráknál látjuk. A rendszerváltás egyik sikere lehet, ha képesek leszünk méltósággal és belső önkritikával ünnepelni. Visszatekintés, számvetés Az évforduló visszatekintés. Néha meg kell állni. Körülnézni, visszatekinteni. Számot vetni. Megállni az önpusztító rohanás­ban. Rohanásban, amely kapkodással, ideges, hisztérikus szél­sőségekkel párosul. Gyanakvással mindenkivel szemben. Rosszhiszeműségbe átcsapó hiperkritika a másik teljesítmé­nye iránt. Értelmiségünk magatartásformájává válik lassan: értelmiséginek lenni jelenti: senkiben és semmiben — azaz a másikban — elismerésre méltót nem találni. Aki kiegyensú­lyozott, nyugodt, kiszámítható, méltányolja ellenfele, vitapart­nere véleményét — az talán már nem is „intellektuel. Visszatekinteni: melyek e kollektív idegbajosság forrásai? A századvégen a hagyományos magyar középosztályok inger­lékenysége — melyet lecsúszásuk miatt éreznek — a forrás? Amikor az ősi családok sarjai ugyan bekerültek az állami hivatalokba, de a hirtelen megjelent magángazdaság és ma­­gánhivatalnok-középosztály mint versenytárs elhódította a gazdasági pozíciókat, kétségbe vonva a hagyományos közép­­osztály vezetésre hivatottságát? Hogyan gerjesztette a társa­dalmi ingerlékenységet az új magán és műszaki polgári közép­rétegekben az állandó kiszorítottság érzete? Az, hogy az „állam és nemzet” letéteményesei, az „ősiek”, őket állandóan lenézték vagy kinézték. Miként gerjesztette ezen társadalmi­nemzeti asszimilációs nehézségeket az állam szétesése 1920- ban, a hagyományos, magát keresztény-nemzeti középosztály­nak nevező tisztviselő réteg anyagi és erkölcsi válsága? Az­után milyen kisebbrendűségi érzést — veszélyeztetettség tu­datot, és ezzel állandó támadásra készséget — hozott magával az 1930-60 között a szociális forradalmakkal a középosztály­ba emelkedő „népi értelmiség”? Az évszázados szociális-po­litikai visszaszorítottság dühe, a társadalmi emelkedés vágya indulatos vagy bizalmatlan új középréteg-elemeket termelt. No és az 1944-től sorozatban elkövetett kollektív nemzeti öngyilkosságok? A holocaust, a kitelepítések? Vallás, szárma­zás, etnikai hovatartozás alapján fizikailag, erkölcsileg kitaszí­tani a középosztályok és a paraszti-iparos-kereskedő munka­végzők sok értékét! Az egyházak elleni ateista háború meg­semmisítette az évezrede szolgáló egyházi értelmiséget és az erősen hívő-vallásos középosztályt lelkiismereti válságba, egymást gyanúval néző félelembe sodorta. Azután a szociális kitagadás, a régi középosztály maradványát, a legjobb szakér­telemmel bíró kis- és középparasztot, majd a legképzettebb ipari szakmunkás réteget semmisítették meg. „Horthysta”, „kulák”, „munkásarisztokrata” vádaktól harsogtak az új őr­ségváltók. Gyermekeik mindenkire gyanakvással néztek, visz­­szafojtott lázas indulatokkal keresték hivatalban, társasági fó­rumokon nagyatyáik, atyáik volt ellenségeit. Azután ’56, majd a konszolidáció őszintétlensége s az újabb őrségváltás 1989— 96 között, a „kárpótláskeresés”. Amikor hirtelen mindenki kárpótoltatni akarja magát, a hivatalból, házából elűzött régi középosztály, a kisbirtokától megfosztott kulák, a politikailag megalázott munkásarisztokrata, az üldözött zsidó, a kitelepí­tett sváb, a birtokaitól megfosztott egyház, az ’56-os szabad­sághős. Gyakran korábban egymást felváltva üldözők. Hiszen azt az időt senki sem emlegeti, amikor éppen ő volt hatalmon, csak azt, amikor kiszorították. Senki sem kérdezi: mindezt ki fogja finanszírozni? A legfiatalabbak, akik semmiről sem tehetnek? Helyén­való, hogy a történelmi kárpótlásra rámegy a jövő Magyarországa? Senki sem kérdezi: milyen kollektív idegbajt, ingerültséget kelt a magyar társadalomban az újabb történelmi hisztéria? Noha itt lenne az ideje a kérdéseket fel­tenni! Mert az évforduló erre is való: megállni, körülnézni, szám­vetést tenni. A rendszerváltás azt jelenti: kigyógyítani magunkat évszá­zados magatartás-betegségeinkből. Új magatartásformákra, új polgári — állam- és társadalompolgári — erényekre van szüksé­günk. Középosztályunk felelőssége ez, amikor beszél „kultúrdo­­bozainkban”, kultúrmédiáinkban, ír újságjainkban, előad tanter­meinkben. Itt alakíthatja az új magatartásformákat. Az ezredforduló visszatekintés is. Számvetés: milyennek látjuk magunkat, nemzetünket, államunkat, ezredéves törté­nelmünk eredményét? Szembe kell végre néznünk a másfél százada bennünk élő tragikus nemzetszemlélettel. Mintha a magyar nemzet a balsorstól különösen sújtott nép volna. De vajon más nép nem idézhet-e hasonló szenvedéseket történelméből? Csak a szomszédokat nézve, akár a szlovák, a cseh, a román, az ukrán, a lengyel? Évszázadokig egyszer már volt államiságtól megfosztva (ukránok, lengyelek, románok, csehek, szerbek, horvátok), idegen etnikum vezető rétegének uralma alatt (ugyanők és a szlovákok), szociálisan elvágva a kor vezető hatalmainak gazdagodásától, technikai kultúrájá­tól. Szinte mindegyikük elmondhatná a magyar himnusz so­rait: „balsors, akit régen tép”, és fohászkodhatna: „hozz reá víg esztendőt”. Vegyük végre tudomásul: a „balsors” nem magyar kiváltság az európai népek történelmében. Nem be­szélve most már a nyugati félteke ősi kiirtott népeinek, a keleti és déli féltekék népeinek történelméről. Számvetés. Akkor van értelme, ha őszinte. A honfoglalás előtti századokban a magyarok a sztyeppéken maroknyi részét alkották a törzsszövetség népeinek. Belőlük alakult ki a finn­ugor nyelvű, törökös kultúrájú honfoglaló magyarság. Még itt, a Kárpát-medencében is több nyelven beszélő, sokféle etni­kum szokásrendjét őrző népesség. Szinte példátlan siker az európai népek történelmében a 10-15. század: egy nép meg­őrzi a pusztákról hozott anyanyelvi kultúráját, és ennek keretei között az ősi hitélet, a köznapi élet elemeit, mindehhez fel­használva a nyugati-latin elitkultúra írásbeliségét, fogalom­képzési technikáját. Magába olvasztja a nyugatról jött iparo­sok, földművesek, szerzetesek fejlett technológiáját: a telepü­lés-, út- és házépítésben, környezetkultúra formálásában, föld­törésben, növénytermesztésben, állattartásban, ruházkodásá­ban, érintkezési és viselkedésrendszerében, mert megtartotta a pusztákról hozott sajátos nomád etnikai-vallási türelmét, bölcsességét. És így a 16-17. századra, az európai nemzetek születésének korára olyan egyházi és világi értelmisége van, amelyik a valamikor maroknyi finnugor nyelvi érintkezési eszközt, a „magyar nyelv”-et képes immáron egy többmilliós közösség anyagi-értelmi emelkedésének eszközévé tenni. Modernizálódott, hogy életképes maradjon. Sikerült. És a re­formkor, majd a nemzetállamok korai Az államban már ki­sebbségben lévő magyar etnikum ismét képes volt a Kárpát­medence területén a polgárosodás intézményeivel, a korszerű közigazgatás, közbiztonság, a termelés adminisztratív és kul­turális feltételeinek megteremtésével biztosítani az itt élők számára az élenjáró technikai, anyagi és szellemi kultúrákhoz való felemelkedést. Mert a polgári magyar állam ez is volt magyarnak, szlávnak, románnak. Nem elsősorban a „nemze­ (folytatás a 11. oldalon) .

Next