Melléklet 2008

2008 / 1. szám - Andrei Plesu: Az egyesült Európa értékei

EZREDFORDULÓ :ZOOM DISPUTA foglaltak vagyunk, túl dinamikusak próbálunk lenni. Semmi­képpen nem szeretném szembeállítani a „protestáns" tenni akarást az „ortodox" keleti egyház mozdulatlanságával. Vét­kezni lustasággal és szorgalommal egyaránt lehet. Pusztán a különböző ritmusok összehangolásának szükségességére sze­retnék utalni. A hektikus helyzet kezelésénél egy kis lazaság mindenképpen örvendetes lenne. A munkamánia orvoslásá­nál a lustaság megtapasztalása is hasznos lehet időnként. Ezen a területen a mi adottságainknak ősrégi gyökerei van­nak. A nyugatiaknak ki kellene használni ezt, mielőtt mi is „normálisak" leszünk. Hiszen elkerülhetetlen, hogy minket is megfertőzzön a civilizált világ lázas pörgése és előbb-utóbb nekünk is fel kell áldoznunk az ellazulási képességünket, a szemlélődésre szánt szabad időnket, ráérősségünket - miköz­ben közelébe sem érünk a nyugati világ hatékonyságának. Viszony a múlthoz Ezzel el is érkeztünk „gyengeségeink" fejezetéhez. Délkelet- Európa az utóbbi időben egy - legalábbis megkérdőjelezhető - konzervatív tendenciát mutat. A múlt a térség lakói számá­ra igen nagy, már-már ünnepélyes jelentőséggel bír. Sokkal gyakrabban igazoljuk tetteinket az emlékeinkre hivatkozva, mint a jövőbe mutató tervekkel. Alapvetően jellemző ránk a változásokkal szemben tanúsított ellenállás és hajlamosak vagyunk naivan idealizálni letűnt történelmi korszakokat. Nyugat-Európa ezzel szemben inkább arra hajlamos, hogy igen drasztikusan, de legalábbis bizalmatlanul bánjon saját múltjával. Ennek elég világos okai vannak. Az európai törté­nelem néhány borongósabb fejezete miatt a nyugati emberek hajlamosak arra, hogy erős kritikával ítéljenek meg mindent, ami a múlthoz tartozik - a szokásjogot, kánonokat, hagyomá­nyokat. Kelet-Európa túlzott nosztalgiára hajló mentalitásá­nak ellenpontját láthatjuk a Nyugat futurisztikus eufóriájá­ban. A két világ találkozásával a Kelet megtanulhatja, hogy nem minden örökérvényű és dicséretre méltó, ami a múltban történt, míg a Nyugatnak azt kell megtanulnia, hogy nem minden muzeális, meghaladott, esetleg kínos, ami elmúlt. Vannak más, „konvertibilis", jól beváltható gyengeségeink is. Ugyanolyan mértékben vagyunk ódivatúak, amennyire diva­tos a nyugati világ. Ennek a korszerűtlenségnek van valami emberi varázsa, a konvencionalitás lehet festői és a régi ma­­nírok dekoratívak - és mindez színes ellenpontként szolgál­hat a fejlett országok „up-to-date" fiatalosságával, jól műkö­dő, laza és tettre kész viselkedésével szemben. Érdemes azért megemlíteni azt a tényt is, hogy mi, kele­tiek igen szűk körben használt nyelveken beszélünk, ami többnyelvűségre kényszerít minket - ez nem elvi okokra ve­zethető vissza, hanem a napi túlélés gyakorlatából fakad. A többnyelvűség - ahogy a többkultúrájúság is - nálunk már jóval azelőtt a mindennapok gyakorlatához tartozott, hogy közösségi alapelvvé vagy nagyszabású ideává vált volna. (Zárójelben jegyzem meg, igen gyakran találkozunk azzal, hogy a soknyelvűség mellett szóló érvelések egy nyelven, nevezetesen angolul hangzanak el.) Egy utolsó megjegyzés: Kelet-Európa ugyan rosszul áll a természettudományos kutatások területén, viszont sikerült megtartanunk nyitottságunkat a társadalomtudományok irányába, amelyeknek fejlődése kevésbé függ a rendelkezés­re álló anyagi eszközöktől. A humán kultúra olcsó és komp­likált technológiai háttér nélkül is működik. Szélsőséges esetben akár titokban, saját könyvtárunkban is gyakorol­hatjuk - amire egyébként a diktatúra éveiben időnként rá is kényszerültünk. Emiatt még nagyobb örömmel fogadjuk azokat a közelmúltban megjelölt prioritásokat, amelyet az Európai Tanács elnöksége, pontosabban dr. Annette Schavan német kutatási és oktatási miniszter január 25-i berlini beszédében a humán tanulmányok újraértékelésé­nek szükségességével kapcsolatban felvetett. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmiképpen nem kívánom szembeállítani Nyugat-Európát az „emberi arcú" Kelet mesterséges mennyországával. Csak szeretném egy kicsit árnyalni azt a győzedelmes hangvételt, amely időn­ként eltorzítja az európai egyesülés retorikáját. A közeljövő bizony nem rózsaszín és nem is igazán vonzó. Egészen biz­tos, hogy az érkezésünk nehézségeket fog okozni. A pozitívu­mainkkal együtt a hiányosságainkat is át kell vennie a nyu­gati világnak, és ezek közül csak néhányat lehet a közösség javára átformálni. Egyfajta rendetlenséget fogunk okozni és ezzel elkerülhetetlenül lelassítjuk majd a konszolidált de­mokráciák menetelését az új távlatok felé. Én mégis abba az illúzióba ringatom magam, hogy a történelmi kapkodás ko­rában, ahol a világot a rohanás és szabványosítás réme fe­nyegeti, kifejezetten üdvös lehet egy rövid pihenési időszak. Délkelet-Európa országai rést vághatnak az egyesült Európa homogenitásán a maguk pontatlanságával és újfajta értelmezéseivel. Együtt átbeszélhetjük egy-egy hiányzó irányelv vagy szempont pótlását, amelyeket még nem vetet­tek fel (ilyenek például a vallás és a kultúra). Mi lehetnénk a szükséges és szívesen látott „bizonytalan tényező", a gyors­hajtás átmeneti fékezői és a lavinaomlás „szabotőrei". Időn­ként vannak olyan legitim erők, amelyek feltartóztatják a tör­ténelmet, amikor az éppen lefelé robog a lejtőn. A „gyümölcsöző rendetlenség" hasznáról hadd idézzem Michael Portillo brit védelmi miniszter (1995-1997) szavait: „I am very much in favour of an untidy Europe. I’m hoping that apart from being good for the new democraties, enlargement will create an untidier Europe." (Én a magam ré­széről nagyon örülnék egy rendetlen Európának. Remélem, hogy a bővítés - azon túlmenően, hogy hasznos lesz az új de­mokráciáknak - rendetlenebbé teszi majd Európát.). Ennek a célnak az elérésében ránk bizton számíthatnak. Fordította: Besznyák Rita

Next