A magyar nyelvujítás szótára - Szily Kálmán (Budapest, 1902)

I. RÉSZ - Előszó

ELŐSZÓ. Minden nyelv, a­míg él, folyvást újul: szóban és írás­ban. A nép nyelve, a külső behatások alatt, de magától is, szünet nélkül újhodik; az irodalom nyelvét pedig az írók újítják, hol lassabban, hol gyorsabban. Minden vala­mirevaló író újít rajta: elavult szókat frissít föl, táj­szókat általánosít, változatlan vagy módosított jelentésben és alakban; idegen szókat honosít meg; új szókat alkot, analógia, továbbképzés, elvonás, szerepmásítás és össze­tétel útján; s ezeken felül a szófűzésben és stílusban egyéni sajátosságait domborítja ki. „Ne újíts“ (Ny. 3 : 101), ez a furcsa tanács valójában annyit tesz : ne írj! Az újítás, valamint a társadalmi, állami életben, szint­úgy az irodalmi nyelv életében is, mint mondom, hol las­súbb, hol gyorsabb. Nálunk magyaroknál a „nyelv-újítás“ a XVIII. század utolsó s a XIX. sz. első két negyedében forradalmi aranyokat öltött; sok gyöngy mellett sok szeme­tet is dobott a felszínre; sok jó dolgot művelt, de sok törvénytelenséget is követett el; sokat rombolt és pusztí­tott, de sokat épített is. Sokan dicsérték és sokan gyaláz­­ták, mind a két részről szörnyű túlzással. A visszahatás bekövetkezett, de a „restitutio in integrum“-ot nem óhajtja senki, még a rend legkonokabb őre sem.

Next