Gutenberg. A nyomdászat s a vele rokon szakmák közlönye 2. (1867)

1. szám

nyomdában állították ki nem valami nagy figyelemmel s tisztaság­gal, mig a borítékot s a többi kép­telenség­ eket Zsíros és Mihálo­­vits kártyafestők mázolták, melyek talán kártyáknak szépek vol­nának ; de egy naptárt, melynek ára 50 kr, mégis inkább csak a közép osztály vesz, melynek ízlését nemesitni kell, s ha pedig az tiszta ízléssel bir, elveti azt mint idétlen szüleményét a kártya­­piktura művészetének! 9— a— A könyvnyomdászat ősforrása. m. A régi nyomdászat mütaui (technicus) része. Az első nyomdászok üzletüket ars impressoria-nak (nyom­­dászmű­vészetnek), sőt ch­alcographia-nak (érczirásnak) is nevezték, s csak a XV. század vége felé typograph­ia-nak. Az új művészet első kiállítmányai sok tekintetben eltértek az általunk gyakorolt könyv alakjától. Miután csupán csak arra törekedtek, hogy a kéznél levő kéziratú műveket a lehető legpon­tosabban utánozzák, ez okból a könyveknek többnyire félives (folio) alak adatott, ritkábban negyedrét, eleinte gyakrabban nyo­mattak pergamentre, mint a papirosra. A sokkal alkalmasabb nyol­­c­adrét alak csak a XV. század vége felé fogadtatott el, azonban Jan­son Velenczében már 1473. óta nyomtatott könyveket a legkisebb alakban. A nyomtatás helye és ideje az első nyomtat­ványoknál nem igen fordul elő, máskülönben ez adatok egy tár­iratban csatoltattak hozzájuk. A czimlapok csak 1476-ban jöttek fel, és pedig oly egyszerűen, mint a mai úgynevezett szennyczim (Schmutztitel), addig beérték azzal, hogy a mű tartalmát az első sorokban közölték. Ép úgy hiányoztak a lap és évszámok, s csak lassanként hozattak be. A kéziratú mű­vekkeli verseny kényszerí­­tette az első nyomdászokat, hogy az ízlésnek részükről is hódolja­nak több szitus és rajzu kezdőbetűkkel, körrajzokkal s más egye­bekkel. Erre nézve az illető helyeket nyomás közben üresen ha­­gyák, s aztán a teljes kiegészítést az író és rajzoló művészekre (miniatorokra) bízták, kik e szerint ama találmánynál, mely által üzletüknek meg kellett semmisülnie, még egy jó ideig keresetre találtak. Igaz ugyan, hogy Sch­öffer, a betűk és körrajzok metszésének nagymestere, már oly állapotba helyezte volt magát, hogy többféle szitus kezdőbetűit együtt nyomta a többivel, mégis jó idő telt el, míg a fametszők magukat ez ágazatra berendezték, s mig a tarkanyomtatás átalánosabbá válhatott, mely aztán követ­kezményeiben már majdnem tulságig ment, nevezetesen tulhalmo­­zott czimlapokban. így láthatjuk tehát mindjárt eleitől kezdve a typographiát testvériesülve a fametszészettel, s színezett nyomás előállíthatása által némileg a festészettel is. A művészet bukásával s az ízlések változásával aztán változtak eme viszonyok is. A tarka betű­k és körrajzok csakhamar végkép eltűntek a nyomtatványokból, s a fame­tsz­vény csupán ama nagyon is szerény szolgai szerepre szo­rítkozott, hogy néhány úgynevezett nyomdai metszvényt, t. i. jelen­téktelen diszképecskéket, rózsácskákat, zármetsz­vény­eket stb. állít­son elő. Most már a fametszés is hanyatlásnak ind­ult, s egészen a jelen századig csak úgy segítettek magukon, ha némelykor vala­mely könyvben valami különös rajznak kellett előfordulni, hogy rézbe metszettek, melyek aztán néha a hetükkel együtt nyomattak. Ellenben mily sokoldalulag s részben nagyszerűen tanulta alkal­mazni az újabb kor az ismét érvényre emelt fametszészetet, ez mindenki előtt ki van zárva a számos képes füzetekben és köny­vekben, a színnyomás azonban, mai kifejlődöttségében, már csak­nem önálló művészeti ággá lett, mely számos szép és kitűnő műveket állít elő részben képnyomásban, részben pedig hímzőla­­pok, ábrázolatok, érték- és fényű­zési papírok stb. nyomására, fel­­használás által. Valamint a könyvnyomás két főműveletre oszlik, t. i. a sze­dés és nyomásra, és úgy alkotja ennek két főrészét a betű és sajtó, s a javításoknak mai reformáló korszakában mindkettő oly sokat nyert, oly sokat tapasztalt, hogy egy divatos nyomda, ha elvben nem is, de jelenségében és mű­kiállításaiban egészen más mű, mint a hasonló intézetek voltak még csak száz év előtt is. Foglalkozzunk először is a betűkkel. Az első nyomdászoknak nem volt más czél szemük előtt, mint legtökéletesebb utánzása az akkori kéziratú művekben hasz­nált betű alakoknak. Ezek átalában úgynevezett szerzetes-betűk voltak, alaktalanok, szögletesek, számtalan rövidítési jelekkel al­kalmazott példányok, melyek az első betűmetszőknek elég dolgot adhattak, annál is inkább, minthogy akkor a számtalan rövi­dítések s egybefont betűk miatt sokkal nagyobb számú betűkre volt szükség, mint napjainkban. Az igaz, hogy Schöffer nevezete­sen világhírű zsoltárkönyvében, eme gótl­ betűknek az egyenlőség, sőt csinosság magas fokát érte el, de a mester nem egy könnyen érezett utót mások által, s e mellett főkellék volt, hogy az első nyomtatványok meglehetős nagyságú betűkről kisebbekre, a kö­zönséges nyomtatványokra nézve alkalmasabbra térjenek át, me­lyeknél a metszés és öntés nehézségei természetesen növekedtek. Egyenes emlékeztető jel volt Schöfferre, a tőle származott s hasz­nálatból csak nem rég kiment úgynevezett Schwabacher-betű. Olaszországban az első nyomdászok az ottani kéziratokban egy tisztább betű képére akadtak, az egyenes latinra (antiqua), bár ezek nem voltak egészen mentsek a góthi alkatrészektől, s eze­ket hozták be aztán a könyvnyomtatásba; először is az Aldinek Velenczében, kik azonkívül, hogy a dőlt (cursiv) betűket feltalálták és alkalmazták, az antiquát is tisztázták és javították, tettek szá­mos szép kiadásaik által egy végcsapást, s az antiqua betűket a római birodalom tartományaiban állandóan meghonosítottak. Az első, egészen görög nyelven kiadott könyv, Milanóban jelent meg 1476-ban. Fyner nyomtatott először Eslingenben, 1475-ben héber nyelven, és Portus Genuában 1516-ban először arab nyelven. Németországban nagyobbára megtartották a góth betűket, -s úgy fejlődött lassan kint a mostani betűkig, melyek megtört szög­letes voltuknál fogva Fractur betűknek neveztetnek. Ápolóhe­lyét legfőkép Nürnbergben lelte fel, hol Dürer Albert a betűk va­lódi viszonyára nézve mértani szabályokat állított fel, s ügyes szépirók és bélyegmetszők a szerint dolgoztak. Azonban a boldog­talan fractur betű a múlt században annyira elvesztő hitelét, hogy mint nagyon is ízléstelen, az irodalomból tökéletesen száműzetett, s mindennek latin betűkkel kellett volna nyomatnia. Ekkor az érdemteljes Breitkopf Lipcsében, a szorongatottnak pártját­a kelt, a legtevékenyebb módon úgy segített rajta, hogy metszései megjavította, nagyobb kerekdedséget s szebb alakzatot kölcsönzött neki, s ez által annak ellenfeleit lecsillapitá. (Folytatjuk) Sólymos­i Pál.

Next