A magyar irodalom története 3. (Budapest, 1978)
IRODALMUNK A REFORMTÖREKVÉSEK, A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC KORÁBAN (Az 1820-as évektől 1849-ig) - A ROMANTIKÁTÓL A KRITIKAI REALIZMUSIG ÉS A NÉPIESSÉGIG (1841-1849) - A POLGÁROSULÓ ÉRZELMEK LÍRÁJÁTÓL A LÍRAI REALIZMUSIG - 95. Petőfi Sándor
95. PETŐFI SÁNDOR (1823—1849) Az újkori magyar irodalom 18. században meginduló fejlődése Petőfi életművében addig nem ismert költői magaslatra emelkedett. „Petőfi nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ legjelentékenyebb költői közé tartozik” — írta Arany János. Nemcsak a rendkívüli tehetség helyének kijelölése ez, hanem annak a történeti-irodalmi nagykorúsodásnak, nemzeti megszilárdulásnak érzékeltetése is, amelyet az 1848-hoz vezető politikai küzdelmek és a Bessenyei—Csokonai—Kazinczy—Katona—Kölcsey—Vörösmarty—Eötvös művén át Petőfihez ívelő irodalmi fejlődés határoznak meg. Petőfi életművében plebejus alapon, a forradalmi demokratizmus jegyében fonódik össze a kor két nagy törekvése: a társadalmi átalakulás és a nemzeti függetlenség akarása. Míg a reformkorban a liberális haladás többnyire még monarchikus illúziókkal ölelkezett, s a reformdemokraták sem tudták szervesen és teljes következetességgel összekapcsolni a két tendenciát, addig Petőfi elődei nyomdokába lépve s azoknál magasabb szintre hágva, páratlan költői hőfokon olvasztotta eggyé az — immár — forradalmi republikanizmust és a nemzeti függetlenségi törekvést. Az eszmék, politikai törekvések plebejus szintézisét a költészetben teremtette meg Petőfi Sándor. Jelentős közéleti, politikai tevékenysége is, de elsősorban költészetével fogalmazta meg önmagát s önmagán keresztül a megújuló fiatal Magyarországot. Emberi és költői egyénisége a nép között, katonaság, diákság, vándorutak, vándorszínészek és kávéházak változatos világában alakult és teljesedett ki, s ennek a világnak közösségi érdekű képét a felszabadult egyéniség jegyében emelte költészetté. A népi alap a világ lírai kitágulását is jelenti, a dalnak, táj- és szerelmi költészetnek, politikai lírának, epikának a megújulását, a valóság lírai tükrözésének realizmusát. Nemcsak hazájában , az országon kívül is nagy utat tett meg Petőfi száz esztendő alatt. A költő, aki egész életében csak egyszer került túl hazája határain (akkor is császári közlegényként), halála után csaknem félszáz nyelvre lefordított költeményeivel szinte a világ minden zugáig eljutott. A 19. századi költészet világirodalmi nagyságai között Petőfi neve egyre többet jelent nemcsak a magyar, hanem a haladó nemzetközi köztudatban is. A Shelleytől Nyekraszovig, Byrontól Puskinig, Mickiewiczig, Heinéig, Victor Hugóig, a francia kispolgári demokratáktól a német Freiligrathig és Herweghig terjedő költői hegyvonulatban Petőfi életműve alpesi csúcsot jelent, nem alacsonyabbat a legmagasabbaknál. Petőfi versei bejárták a világot, tüzelve-szítva vagy rettentve a lelkeket. III. Napóleon saját sorsának baljóslatát félte A puszta télen zárósoraiban. Béranger rajongó elismeréssel nyilatkozott Petőfiről. A cári cenzúra rettegő óvatossággal tiltotta el vagy csonkította meg Petőfi verseit, s a forradalmidemokrata sajtó küzdött Petőfiért, Nyekraszov lelkesen üdvözölte az Egy gondolat bánt engemet orosz fordítását. Német nyelven adott ki körözőlevelet Windischgrätz Petőfi ellen, német nyelven jelent meg a halálos ítélet, amellyel a már halott költőt sújtotta a monarchia, de német nyelven magasztalta Petőfit Heine és Uhland, Bettina Arnim és Hermann Grimm, Lenau és Freiligrath. A kommunista mozgalom világszerte magasra emelte