A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (27. kötet, 3-4. szám)
A Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának felolvasó ülései - Harmatta János: Az indoeurópai népek régi településterületei és vándorlásai
310 HARMATTA JÁNOS ben, i. e. 2000 körül vándoroltak szét az egyes i.e. nyelvi ágak, mint az indoiráni, balti-szláv, italo-kelta stb., hogy később további elágazással a történetileg ismert i.e. nyelvekké fejlődjenek. Az őshaza földrajzi helyére vonatkozólag a különböző elméleteknek három főtípusát különböztethetjük meg: 1. az i.e. nyelvek őshazája Európában, Közép-Németországban volt, 2. az őshaza Európában, de Dél-Oroszországban kereshető, 3. Ázsiában, közelebbről Közép-Ázsiában, a Hindukustól ÉNy-ra lehetett. Legelterjedtebbé a németországi őshaza-elmélet vált, amelynek nyelvészeti paleontológiái alátámasztásából a *Ъ1шс]о- 'bükkfa' és a *lakso- 'lazac' szavak tanúbizonyságát kell kiemelnünk.1 Az összehasonlító-történeti módszer helyességével szemben azonban az élőnyelvi, s főleg a nyelvjárási kutatások megfigyelései alapján hamarosan kételyek merültek fel, mégpedig már a múlt század második felében. Az élőnyelvek ugyanis sok tekintetben eltérő képet nyújtottak és több fontos pontban nem támasztották alá az összehasonlító-történeti módszer segítségével rekonstruált i.e. alapnyelvet. Kiderült elsősorban az, hogy a nyelvterületen a különböző nyelvi jelenségek elterjedése nem egyforma, s hogy olyan egységes nyelvek, mint az összehasonlító módszerrel rekonstruált i.e. alapnyelv, a valóságban nincsenek. Tovább bonyolította a helyzetet az a felismerés, hogy a hangtörvények kivétel nélkülisége, amely a nyelvcsaládfa-elméletben fontos szerepet játszott, az élőnyelvek alapján nem volt igazolható. Egészben véve a nyelvi valóság sokkal bonyolultabb, sokkal bizonytalanabb képet mutatott, mint az összehasonlító nyelvtudomány egyszerű, logikus rekonstrukciói. Az összehasonlító módszer képviselői kétféle módon igyekeztek az élőnyelvi megfigyelések és az ezeken alapuló ellenvetések okozta nehézségeket megoldani. Egyrészt tovább finomították módszereiket: az összehasonlító 1 Az i.e. nyelvek őshazájának elméletére vonatkozó régibb kutatásokat összefoglalták O. SCHRÄDER: Sprachvergleichung und Urgeschichte.3 Jena 1907. H. HIRT: Die Indogermanen, ihre Verbreitung, ihre Urheimat und ihre Kultur. I II. Straßburg 1905 1907. A későbbi és az újabb irodalomra vonatkozólag vö. O. SCHRÄDER A. NEHRING: Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde. Berlin —Leipzig. I. 1917—1923. II. 1929. Germanen und Indogermanen. Festschrift für H. Hirt. Hrsg. v. H. ARNTZ. I- II. Heidelberg 1936. Die Indogermanen- und Germanen frage. Hrsg. v. W. KOPPERS. WBKL IV. Salzburg — Leipzig 1936. V. PISANI: Allgemeine und vergleichende Sprachwissenschaft. Indogermanistik. Bern 1953. P. THIEME: Die Heimat der indogermanischen Gemeinsprache. Wiesbaden 1954. H. HENCKEN: Indo-European Languages and Archeology. American Anthropologist 57 (1955) No. 6. Part 3. Memoir No. 84. V. GEORGIEV: Проблема возникновения индоевропейских языков VJ (1956) Nr. 1. 43 -67. A. SCHERER: Hauptprobleme der idg. Altertumskunde (seit 1940). Kratylos 1 (1956) 3- 21. R. A. CROSSLAND: Indo-European Origins: the Linguistic Evidence. Past and Present 12 (1957) 16 skk. A. SOMMERFELT: Some Remarks on the Problem of the Original Indo-European Habitat. NTS 18 (1958) 137 — 142. P. BOSCH-GIMPERA: Les Indo-Européens. Problémes archéologiques. Paris 1961. G. DEVOTO: Origini indeuropee. Firenze 1962. M. GIMBUTAS: The Indo-Europeans: Archeological Problems. American Anthropologist 65 (1963) Nr. 4. 815 — 836. P. A ALTO: The Original Home of the Indo-European Peoples. SbFAW 1963 (1965) 97 — 113. A. SCHERER: Indogermanische Altertumskunde (seit 1956). Kratylos 10 (1965) 1—24. W. DRESSLER: Methodische Vorfragen bei der Bestimmung der „Urheimat". Die Sprache 11 (1965) 25 — 60. HARMATTA J.: AZ indoeurópai őshaza problémája és az őskőkorkutatás. Ant. Tan. 13 (1966) 246 skk. A. SCHERER: Die Urheimat der Indogermanen. Darmstadt 1968.