Széphalom 16. (2006)

Lévay József: Kazinczy Ferenc (vers)

Lévay József Kazinczy Ferenc Nem a közélet víg tréfáinak Tárul ma föl e kis tündérvilág, Hogy a bánat rejtett falánkinak Mérgét enyhítse itt minden virág. Nem is homályos gyásztörténetek Szálából alkotunk ma oly mesét, Mely a rideg valónál bűvösebb Erőt sugároz innen szerteszét: Emlékünnepre gyúlnak lángjaink, Fényt hintegetve a bölcső körül, Mely bár rég hamvvederré változott, Késő időknek szolgál tűkörül; Megemlegetni hálás érzelemmel, Száz év letűntén, a hív bajnokot, Ki éltét váltságul adá örömmel, Míg nemzetének nyelvet alkotott; Fölúj­ítgatni bús küzdelmeit És hűlt porára áldást zengetni... Az ő nevét susogva lengnek itt A művészetnek nyájas isteni!­­ — Füstölg az oltár, ég az áldozat, Körülte szívünk hangosan dobog. Megédesül a földi kárhozat, S az érdem új dicsőségben ragyog. Mozdúl az elfelejtett sírhalom, S a bent nyugvó magasztos árnya, Mint egy megidvezült szent fájdalom, Felkéi az örvendők zajára. Kés s látja, mint buzog, röpül felé Ónszárnyain a késő elismerés, Mint lesz babérrá fürtin a tövis S üdvösségévé a múlt szenvedés. Kés s hallja, mint zendül az ajkakon A hála víg dicsőítő szava, Mint zengi vissza most nevét a hon, A honnak szíve, a nemzet java... És leng közöttünk, mintha intene, A nagy szellem, Kazinczy szelleme. — Mert zsibbasztó halálos álom ült Ez önmagát felejtő nép felett, Mint kit nehéz láncokba verve tart Egy megfoghatatlan átkos bűvölet; Őrszellemét magától ellöké, És jön magához hűtlen, mostoha; Szeszélye, a külföld bálványk­a Fénylő, igézetes fátyoli vona. Jég volt a szív, tévedt a gondolat, Idegenre szállt minden hódolat, A hölgy szerelme, az ifjú baja, A férfigond, a lányka sóhaja Nem ős­ hangján, de más nyelven beszélt, S öntelkén a magyar száműzve élt, Száműzve a pór­tűzhelyhez vonult, Míg úrrá jön a fölvett s eltanult.­­ A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 16.

Next