Zenelap, 1886 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1886-01-01 / 1. szám
. A közéletben működő egyének — és bármily csekély állást foglaljanak el — többnyire ezen sorsban részesülnek. Mennyivel inkább kell ezt eltűrniük olyanoknak, kik szellemi fölényük által arra hivatvák, hogy magasan állva a sokaság felett, annak törvényt szabjanak,— akár a művészet akár a politika terén, hogy a régi kijárt utakat elhagyják s új utat törjenek. Mily nagy tér nyílik ekkor mindenféle nevetséges és hamis fejtegetések, szőrszálhasogató s roszszívü megjegyzéseknek! A mai világban csak saját érdeküket tartják az emberek szem előtt, embertársukét azonban inkább nyelvükön mintsem szivükben hordják! Ha tehát találkozik ily természet csodája — egy fehér holló, a ki nemes gondolkodása s humánus életnézeténél fogva szolgálja az emberiséget, anélkül hogy minden alkalommal dobra ütne, t. anélkül hogy minden tette, minden léptére kötelességszerűen s előzetesen kikérné magának a t. ez. társadalom kegyes engedélyét s nélkülözhetlen (?) tanácsát, ekkor meg van teremtve a gonosz nyelvek és csípős tollak számára a legtágabb működési tér! Ez általában talán nem annyira gyűlölködésből mint fontoskodás vagy pletyka utáni vágyból ered. Hogy magyarázhatnék meg különben p. o. azon tényt, hogy még a fővárosban is találkoznak egyének,— és pedig oly egyének, kikről határozottan fel kell tennünk, hogy jól ismerik zenészeti viszonyainkat s ennélfogva felvilágosításra nem szorulnak, akik folyvást Liszt mesterre és művészi működésére vonatkozó együgyű kérdéseket s megjegyzéseket szalasztanak ki szájukon ? (Utóbbi időben még ujságpapiroson is megteszik!) Ily czélzatos nyilatkozatok által ösztönözve a nagy közönség, melynek Liszt európai jelentőségéről és állásáról csak igen csekély fogalma van, indíttatva érzi magát, hogy az ősz mester nem ül nálunk Budapesten januárius hó 1-től deczember hó utolsó napjáig és nem gyakoroltatja legalább is háromszor hetenkint a hangsorokat, ujjgyakorlatokat, Cramert st. sz. hogy továbbá külön osztályban nem tart előadásokat a hangközök s az öszhangzattanból, hogy a tanév végén nincs jelen a vizsgálatokon, nem jegyzi az osztályzatokat! Ha csak kissé meggondolnák Liszt ezen szigorú bírálói, mégis be kellene látniok, hogy méltatlan s jogtalan követelésekkel lépnek a nagy mester elé, melyek által kivált külföld előtt a háladatlanok színét öltjük magunkra. Liszt nimbusa s kiváló művészi működése európai jellegű s annak is kell lennie, hogy a magyar zenészét kezdő művészet hatalmas pártfogása s ajánlata folytán állást s kiadókat nyerjenek külföldön is. Ma nem lennénk azon irigylendő helyzetben, hogy amidőn a jelenkor legnagyobb, leggeniálisabb zeneművészéről van szó, büszkeséggel Liszt Ferenczre, hazánkfiára hivatkozhatunk, ha egész életén át csakis hazája határain belül működött volna. Kiválóbb tehetségeknek (és ilyenek valóban vannak nálunk is oly arányban mint a külföldön) még ma is, daczára hogy a zene közművelődési fontosságát nálunk is kezdik elismerni, alig lehetséges általános zenei, a zene egész művészeti körét felölelő képzettséget szerezniök. Vegyük csak azon körülményt, nincsen oly zenekarunk, mely fiatal zeneszerzők rendelkezésére állana, hogy így önmagukat megismerhessék és ezáltal a zeneértő közönséggel érintkezhessenek; ennek természetes következménye az, hogy szerzeményeik számára kiadókat nem találnak. Némethonban a kezdő zeneszerzőket illetőleg sokkal előnyösebb viszonyok léteznek, mert minden nagyobb városban jóravaló zenészekből álló úgynevezett kerti zenekart (Partem Didiéit ív) találnak, mely aránylag csekély díjért bérelhető s még azon előnyt is nyújtja, hogy az illető személyesen igazgathatja. Mennyire ment volna Liszt a 36-1-es években nálunk ,ha megvalósította volna azon szándékát, hogy állandóan letelepedik itthon, amidőn a legmagasabb műeszmény még a barnabőrű zenész volt ? Liszt, ki még a 70-es években egy nagyszájú álművész „mester, mester” kifakadásaira ezen gúnyos feleletet adta: „mester, mester ? — igen megtisztelő! Csakhogy Z E N E L A P. maga egész operairodalmat képvisel. Hogy bármilyen jelentőséget tulajdonítson neki a későbbi kritika, nemzeti jelentősége sem elmúlni, sem kisebbedni nem fog, mert azok közé fog tartozni mindig, akik nemzeti fejlődésünk történetében a legfényesebb lapokon állanak. Úttörő volt a szó legnagyobb értelmében. Nemcsak alapot rakott, hanem arra az alapra épített is : Hunyadi László után Bánk bánt, Bánkbán után Dózsa Györgyöt, Dózsa György után Brankovicsot, Brankovics után a Névtelen hősöket, a Névtelen hősök után István királyt. Minden operája fejlődés. Minden operájával tovább emelkedett. Az a hatalmas irány, mely az operairodalomban Európa-szerte tért foglalt (és jogosan foglalt tért, mert nem múló divat, hanem régen érzett igazság) Erkel operáiban is helyet talált. De ezzel csak a forma tágult és a kifejezés vált erőteljesebbé: a szelem megmaradt magyarnak, mint azelőtt. Jöhetnek és jöjjenek is új talentumok, akik a magyar operát közkincsévé tegyék az egész műveit világnak. De bámily szerencsés legyen egy jövendő korszak gyermeke, Erkel Ferencz dicsősége nem fog elhomályosulni, mert ez a dicsőség úgy össze van forrva nemzetünk múltjával és a múlt minden fényével, hogy már abban megőrizné halhatatlanságát csorbítatlanul. Erkel operái vigasztalták a magyar nemzetet, mikor még a vigasztalás sem volt megengedve. Erkel operáin lelkesedtünk, mikor a jövő hajnal gyönge párja is alig-alig derengett. Örök hála annak, aki egy bús nemzetet vigasztal és lelkesít! Erkel Ferencz még mindig köztünk van, mint nemzetünk élő büszkesége. — S a hófehér fürtös aggastyán fejéből még most is oly frissen buzog a dallam, mint havas bérc sziklájából a forrás. Lehet-e megindulás nélkül rá tekinteni, az egyetlen úttörőre, aki még fönnmaradt az úttörők nagy gárdájából ? S nem kell-e köszönetet mondanunk a sorsnak, hogy nagyjainkat nem veszi el tőlünk egymásután, — hogy marad még köztünk egy-egy minta, akit tisztelnünk, követnünk és csodálnunk lehet ? Ábrányi Emil.