Zenelap, 1886 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1886-01-01 / 1. szám
ZENELAP: nekem ügyes legényekre van szükségem!“ Igenis ügyes legények! Liszt már oly sok ügyes legényt nevelt európai jelentőségű mesterré, hogy azokat e helyen felsorolni tökéletesen felesleges. De ők ám ,,ügyes legények“ voltak annak idején. Hány ily ügyes legényt talál mindenha nálunk Liszt mester? Valljuk be az igazat, csak nagyba gyéren találkoznak, ellenben nagy a száma azon önhitt „inasoknak“, kik önmagukat „mesternek“ képzelik! Csak nem követelhető a mesterek mesterétől, hogy a zongorázás és elmélet alapelemeit verje bele a kezdőkbe? ez ugyanis az „ügyes legények“ dolga. A mester csak oly tanítványokkal foglalkozhatik, kik tehetség és becsületes iparkodá■kon kívül alapos zenészeti előkészültséggel bírnak, úgy az elméletre mint a zongorázásra nézve. Amit azután még Lisztnél lehet elérni, az a legmagasabb felavatás,... az eszmény megközelítése! Hogy nagy mesterünk ittléte alatt veleszületett nagylelkűsége s jószívűségével mennyit tett az oktatás, bátorítás, tanácsadás és pénzbeli segélyzés terén, csak azok méltathatják megközelítőleg, kik azon szerencsében részesültek, hogy vele benső s közvetlen érintkezésben lehettek! Alig volt és van nap a mester kéthavi ittléte alatt hogy már kora reggel a legszerényebb tolakodással — egy vagy több jövendőbeli Wagner Richard vagy Goldmark ajtaján ne kopogtatna és óriási hangjegytekercscsel felfegyverkezve drága idejét igénybe ne venné. Csak igen csekély része jön azon szándékkal, hogy tanuljon ; nagyobb része már mesternek képzeli magát, s csak írásbeli bizonyítványt óhajt erre nézve szerezni, — vagy pedig egy jól fizető kiadót Talán kivétel nélkül azonnal zongorához ül a mester s bátorító nyájassággal, előadja a szerzeményt, helyenkint dicséri vagy rosszalja értékéhez képest, egyes részeket közbeszúr, üres és egyhangú öszhangzatokat megváltoztat stb. Azonkívül ritkán bocsátja el az illetőt anélkül, hogy látogatás ismétlésére fel ne szólította volna. Az ország külömböző vidékeiről beküldött szerzeményeket Liszt a legnagyobb lelkiismeretességgel nézi át s néhány írott szó kíséretében (ez többnyire főczélja a beküldőnek) küldi vissza; megjegyzendő hogy a postai költségeket a mester viseli. Az ifjú zongorászt ugyanily előzékeny s szívélyes fogadtatásban részesíti,hacsak némi tehetség és jóakaratot tapasztal. Az eddig előadottakból önként következik, hogy: ha az illető tanítvány a szükséges készültségen kívül tehetség és szorgalommal bír, Liszt mester vezetése alatt töltött két hó tökéletesen elégséges; az év többi tíz hónapján átdolgozzék a mestertől nyert utasítások szerint, fordítsa részletes tanulmányozásra s törekedjék önállóságra. A tanítással is foglalkozó európai nagy zeneművészek egyike sem marad tanítványainál egy helyen 2—3 hónapnál tovább. Bülow, Joachim, Rubinstein, Menter Zsófia s m. az év két harmadrészét távol töltik lakhelyüktől. Ha azonban őszinte óhajtásunk, hogy az ősz mestert hosszabb időre kössük fővárosunkhoz, akkor első kötelességünk, hogy hazai művészeti viszonyaink fejlődésére irányuló áldozatkészségét és magas művészeti terveit hálás elismeréssel fogadjuk és vezetése alatt egyesült erővel működjünk közre a zenészet dicsőítésére. Liszt Ferencz annyit tett szülőföldjéért, hogy ha nem akarunk hálátlanok lenni, csakis a legmélyebb tisztelettel s a legmelegebb elismeréssel viseltethetünk iránta, mert különben jogosultnak látszanék talán egy délnémet orgonaművésznek egyik hazánkfiával Liszt felett folytatott beszélgetése közben tett ama kissé nyers nyilatkozata: „Önök otthon hazájukban nem érdemlik meg Lisztet, mert nem tudják eléggé megbecsülni.“ Ne kívánjunk az ősz mestertől méltánytalanságot, hanem hagyjunk többi ünnepelt művészhazánkfiainak is mint: Joachim, Heller St., Grün J., Goldmark s többen egy kis működést tért hazájukban. Igaz örömmel fogadnék őket, ha még emlékeznek reánk. Tehát legyünk méltányosak! . . bb. A zongora készítésének fejlődése és az 1885-ki országos kiállítás. Nem lesz érdektelen, ha a kiállítás alkalmából nemcsak a kiállított zongorákról emlékezünk meg, hanem egyúttal a zongora készítésének fejlődését is — különösen hazánkra vonatkozólag — dióhéjban közöljük. Hazánkban a múlt század végén készült az első zongora Debreczenben Szalovszky által, később ugyancsak Rácsky János sok zongorát gyártott. Azokból most is vannak egyes példányok ugyancsak Debreczenben édes atyám birtokában. Ezen zongorák asztalalakúak, keresztben húrozottak és a hangtompítójuk (pedal) nem lábbal nyomatott le, hanem térddel fel, hangjuk körülbelül olyan, mint a czimbalomé, terjedelmükre nézve 5-s fél, 6-s fél nyolcadnak felel meg. E század elején ugyancsak Debreczenben Veres János készített zongorákat, ki már hosszú alakúakat is gyártott. Az ő tanítványa volt Heregszászy Lajos udvari gyáros is. A század elejéről még a következő vidéki városokban működő zongorakészítők említendők meg: Temesvárott: Papp; Pozsonyban: Schmidt, a vidéki készítők között a legjobb; Lőcsén 1814-ben: Mayer Adolf; Kassán 1830-ban Meiszner és az 50-es években Gruber; Eperjesen: Vogel stb. Budapesten az első zongorát készítette Seiler 1866-ben, utánna gyártottak Vendel Péter 1810; Zobel 1820; Pachl 1830 körül: Fehér János és Chmel. A zongorakészítők főmestere azonban Beregszászy Lajos volt, aki 1846-ben állította fel Budapesten zongoragyárát. Beregszászy nem utánozta biablonszerűleg az addigi zongorák készítési módját, hanem ügyes javításokat igyekezett tenni. Találmányai által a külföld figyelmét is magára vonta, különösen a hegedűalakú resonansa, mely Bösendorfer által is készítették Bécsben, tőle származik. Zongorái ma is kedveltek; gyárát 1878-ban szüntette be. Beregszászy kitűnő tanítványokat képezett, ám Lédeczy Sándort, Földváryt, Hevessyt és sok másokat, akik a kiállításon fényes tanujelét adták képességüknek. Továbbá 1846- ban Fehér (Weisz) alapított gyárat: 1878-ban Lédeczy Sándor, 1872-ben Földváry és Hevessy. Legújabban : Kluzsinszky, Végh B. Károly, Sziigulinszky, Mauritz és a Harmonia társulat. Íme felsoroltam röviden a zongora készítéséről