Zenelap, 1897 (11. évfolyam, 1-29. szám)

1897-01-05 / 1. szám

* Közbe dobbant szivem, ez a bolondos ifjú szív: menjünk! És mentünk. Ti, a­kik vig­nótaszó s pohárcsengés mellett temetitek az ó-esztendőt, oh, ha ti láttátok volna szil- 3 Z E N E L A P képezte s fogja is képezni s ez nagyon természetes etikai igazság, mert a művészet maga is, mint a leg­magasabb s legdistingnáltabb szellemi arisztokrácziának a megnyilatkozása, a leghomogénebb szálakkal szövi magát össze az uralkodó koronák, s a születési kiváló­ságok fényével s elhódító köreivel. — Szellemi orchi­deák a művészetek, melyek nem a mindent mivellí­ozó demokratikus s népuralmak kérges talajában, hanem az idealizmus kápráztató villanyos fény világában s etherikus légkörében gyökereznek. Minden művészet csak ott lendült fel, ahol a királyok, császárok s a legmagasabb körök terjesztették ki rájuk varázspalástjukat. Magyarországon sokáig kellett a szépművészetek­nek ehelyett csak durva darócztakaróval megelégedni.­­ Az újabb időben a zene testvér művészágai törték meg a jeget, de maga a zene a legmostohább elbánás­ban részesült s részesül még jórészt manapság is. A zene ideális múzsája hazánkban közel egy század óta áll harczban a czigány hegedűjével s még sok időbe fog kerülni, amig depresszionált járma alul szabad szár­nyait kiszabadíthatja. — Az elmúlt millenniumi év, ime meghozta a szóban forgó király-dijak alakjánan az első igazi hajnalsugárt s csak arra van szükség, hogy a sugárból fényesen világító nap váljék. — S ennek a lehetősége — szerény nézetem szerint — csak úgy állna be, ha ezek a zenészeti királydíjak nem csak efér­mer, hanem állandó, minden évben megújuló fellendítő, ambíczió-ösztönző királyi aktussá válnának. Abban kulminál tehát indítványom, hogy az irány­adó körök, azok a fenkölt szellemi mozgató erők, akik­nek sikerült a magyar király ő Felségét oda hangolni, hogy a zenét is legmagasabb pártolása alá vegye, to­vábbi befolyásukkal odahatnának, hogy a millennimi évre kitűzött királydíjakat minden évre kegyesen állan­dósítaná, — mert nem is kell bővebben magyarázni, indokolni, hogy ennek minő nagy fontosságú következ­ménye lenne összes hazai életünk és tevékenységünk fellendítésére. — A király legmagasabb nimbusa övezné Meg voltunk győződve, hogy nagyszerű darab lesz és óriási sikert fog aratni. A tárgyat én a zulu-kaffer nép­életből merítettem s Gyurka stylszerű muzsikát ígért hozzá. Engemet szerencsésen dűlőre segített fantáziáin és Stanley úr, hanem Gyurka az utolsó pere­ben mégis úgy gondolta, hogy a zenét ott a helyszínen kellene tanulmányoznia. Ő most készül a nagy tanulmány­útra, én pedig féltékenyen őrzöm nagybecsű kéziratomat s csak legintimebb barátaimnak olvasok fel néha-néha belőle egy-egy véletlenül nálam levő részletet. Gyakran jártam ezután Szántayékhoz, de Ilonka már nem volt otthon. A bécsi conservatorium növen­déke volt, s énekesnőnek készült. Szántayné sokszor beszélt nekem Ilonkáról, azzal a mélységes, forró szeretettel, a­melyet csak egy édes­anya tud táplálni gyermeke iránt. - Oh, Ilonka nagyon édes gyermek. Nézze csak kérem az arczképeit. Ez itt a legújabb, de ez sem elég jó; nem, nem, Ilonka még sokkal szebb. Különben majd meglátja, újévre haza­jön. Kész művésznő már a zongorán és tüneményes hangja van. Bécsben mondták ezt, maga az igazgató mondta. Ő az én reménységem. És néztem-néztem azt az arczképet, a­mely nem volt elég jó s a melynél Ilonka még sokkal szebb volt s az a szelíd nézésű, édes szőke madonna-arcz oda vésődött kitörülhetlenül a lelkembe s a szivem csurdok­­­ig telt csudás­ édes érzelemmel melynek nem mertem nevet adni . . . körül minden évben a hazai zenét és a zeneirókat, akik évről-évre fokoznék magukat a királyi pályadijak el­­nyerhetésére nézve. A közönség, amely eddigelé csak hideg közönnyel nézte s nézi egyre állástalan vergődésüket, „regis ad exemplum“ szintén melegebb áramlattal for­dulva feléjük s már csak a királyi nimbus tekintetéből is jobban érdekelné magát mind ama termékek iránt, amelyek az ily pályázatokból mint győztesek kerül­nének ki.­­ Ennek folytán, bizonyos tartósabb és in­tenzívebb viszony fejlődnék ki a magyar zeneművészet és zeneírók közt, amely idővel aztán a maga önálló lábán is tovább-tovább haladhatna diadalmas útján. A most lefolyó első pályázat, mindenesetre hatá­rozóvá lesz e tekintetben, mert ha azután jórészt meddő maradna vagy oly művek kerülnének ki győztesen a szavazati urnából, amelyek vagy a nemzeti aspiric­iók­­nak, vagy a magasabb — s tegyük hozzá általános — intencziónak nem felelnének meg , akkor mindjárt az első csapásra megcsökkenne az érdekeltség iránta s nem teremné meg az óhajtott gyümölcsöket. A bírálat, a kiválasztás, legyen tehát szigorú és magas színvonalú: ez szükséges, s ezt megkívánja a királyi nimbus is. — De tartózkodjék egyoldalú lenni s ne le­gyen benne a vezető fonal az uralkodó művészeti stí­­luselv, hanem legyen tekintettel a nemzeti irányra­ s a nagy közönség etikai gyakorlati kívánalmaira. -- Mert a zenében semmi sem szegi oly lehangolóan s vissza­­tartóan a közönség rokonszenvének a szárnyait, mint az egyoldalúság, és ennek gyakorlatiatlan visszariasztó csat­­togtatása. Mert a királydijak czélja nem lehet más, mint a nemzeti génius ápolása s annak a fellendítése.­­ A magyar királynak nincsen opportunitási szüksége arra, hogy az idegen nemzeti aspirácziók óczeánját nagylelkű dotácziókkal tágítsa és jutalmazza. — S a magyar kö­zönség megnyerése is a másik főczél, mert az igazi általános érdekeltség és fellelkesités nélkül még a ki­rályok szava és nimbusa is sokszor csak fél vagy épen semmi sikerre sem képes. id. Ábrányi Kornél: Hogy vártam én azt a szilveszter-estét, hogy vál­tam ! Mily lázas nyugtalansággal lestem az órát, mikor megláthatom azokat a finom metszésű, merengő szeme­ket, azt az édes, szőke baba-arczot, s hallhatom sza­vának ezüstös csengését ... A napimádó kelet zónáin nem várja sóvárgóbb vágygyal az első felragyogó nap­sugarat ! Mégis mikor végre közelgett a várva-várt óra, nem hogy futottam, rohantam volna édes közelébe, de ha­bozni, filozofálni kezdtem. Kétség hideg árnya borult dobogó szivemre, mint mikor a virágos rét felett felhő suhan át . . . — Istenem, mi vagyok én? Ki vagyok? Mindössze egy-két szivemből tépett, elhullajtott -­ s talán már össze is tiport — virág jelzi utamat s a jövő, a jövő, az beláthatlan, sötét még előttem . . . És ő ? Oh, ő olyan magasan áll én felettem, hogy szinte szédítő. Szép, mint egy tündér s kész művésznő. Még néhány év, talán néhány hónap s bimbó pattan a lépte nyo­mán s virágeső esik a fejére . . . Virágeső, olyan sűrű, hogy engem meg sem láthatna, ha most talán ... De hát vájjon most is meglát-e, észrevesz-e ? Talán jobb is lesz, ha el sem megyek. Íme, az ujjak s a gombok babonája is arra int, hogy ne menjek, ne menjek . . .

Next